Filmfanatikusok hozzászólásai

Ami negatívum van benne, azt nem lehet spoilermentesen előadni, szóval ezért. Már maga a kritika is visszaolvasva elég spoileresre sikerült, de nehéz máshogyan egy efféle filmről.

Egy ilyen ajánló után ez gyenge pontszámnak èrződik.

Evil dead rise (2023)

A Gonosz halott bő négy évtizedes történelme minden, csak nem szokványos. Sam Raimi aprópénzből és féktelen kreativitásból felépített klasszikusát egy már nagyobb költségvetésből készült folytatás / újragondolás követte, majd az addigra már komoly rajongótábort magáénak tudó franchise tett egy inkább a komédiára, semmint a horrorra építő időutazást a középkorba, ahol Ash, a széria főhőse a halottak egész seregével küzdött meg. Kiadós pihenő után támadt fel halottaiból a franchise, amikor Fede Alvarez a szériára jellemző humort teljesen hátrahagyva, a vérontást viszont a maximumra pörgetve látogatott el újra az erdei faházba, tető alá hozva minden idők talán legbrutálisabb stúdiófilmjét. Ennek már tíz éve, így éppen ideje volt, hogy a Gonosz halott történetében új fejezetet írjon valaki, de vajon maradt-e még szufla ebben az elpusztíthatatlannak tűnő szériában?

Mivel próbálok spoilermentes maradni, ezért csak röviden; Újfent előkerül a Holtak Könyve, újfent elhangzik a démoni erőket elszabadító ige, ami újfent megszállja sorban a történet szereplőit. Lee Cronin (A gyermek) író-rendező azonban nagyjából minden más ismerős elem alól kihúzza a szőnyeget, teszi mindezt olyan tiszteletadással, hogy a franchise rajongói várhatóan nem győzik majd megnyalni mind a tíz ujjukat. Önmagában az elhagyatott faház környezetének hátrahagyása merész húzás, ám a helyszínváltásnak van egy ennél is fontosabb aspektusa - most először fordul elő, hogy nem a történet szereplői zarándokolnak el a vérontás helyszínére, hanem a vérontás csönget be hozzájuk. A meghitt, családi otthon mészárszékké alakulása sajátosan hátborzongató ízt kölcsönöz az eseményeknek. És ha már család...

Cronin egészen beteg, és nem kevésbé bátor újítása, hogy egy baráti társaság helyett vérköteléken osztozó családtagokat tesz meg történetének áldozataiul. Bár a korábbi felvonásokban is előfordultak testvéri viszonyok, aligha létezik dermesztőbb gondolat annál, hogy egy démon által megszállt anya a saját gyermekei vérére szomjazik. Illúzióink egy másodpercig se legyenek - ez a kötelék nem jelent menedéket a szereplők számára, sőt, a "senki nincs biztonságban" elvére kevés horrorfilm forgatókönyve épített ilyen mértékben.

A széria történetében most először kidolgozott, kész karakterek és mély dráma várják a démonok érkezését. Alvarez is erre tett kísérletet, amikor tíz évvel ezelőtti feldolgozásában egy a drogokról leszokni próbáló fiatal nőt, és az őt ebben támogató baráti társaságot tette meg szereplőiül, Cronin viszont erre is rátesz még néhány lapáttal. Aggodalomra azonban semmi ok, mindez nem megy a vérontás kárára, az író-rendező ugyanis ezen a fronton is padlóig nyomta a pedált.

A Sikolyhoz hasonlóan a film pontosan tisztában van a horror szabályrendszerével, amiből egy egészen sajátos, a zsánerhez képest ellentmondásosan önfeledt játék keletkezik a film és a néző között. Az önfeledtségről nem mellesleg a film meglepően fekete humora is gondoskodik, mert bár a Raimi jegyezte trilógiára jellemző komikus elemek nem térnek vissza, a tíz évvel ezelőtti felvonás komolysága is a múlté.

Pozitívum
Egyszerre hagyománytisztelő és vérpezsdítően friss
Erőteljes, hátborzongató alakítások
Elviselhetetlenül feszült és gyomorforgató pillanatok

Negatívum
Magas lesz a villanyszámla, mert egy darabig csak égve hagyott lámpa mellett fogunk aludni

7,5/10 (imdb: 6,7/10)

A pápa ördögűzője (2023)

Érdekes film. Mivel új, így spoilermentes próbálok lenni.

William Friedkin 1973-as klasszikusa, Az ördögűző egy egész alműfajt teremtett a démonhorrorokon belül, így nagyjából a 2000-es évek közepétől, Scott Derrickson sikert aratott Ördögűzés Emily Rose üdvéért című filmjétől kezdve sorra érkeznek a mozik a témában. Csak idén tavasszal három releváns alkotás is debütált, a 13 ördögűzés és a Godless: The Eastfield Exorcism mellett a Russell Crowe főszereplésével készült A pápa ördögűzője. De vajon mi újat tud mutatni ez Friedkin 1973-as alapművéhez, illetve a kortárs, hullámzó színvonalú filmekhez képest? Nem sokat, nagyjából magát Crowe-t és szerethető karakterét, de ez pont elég az üdvösséghez.

Mint sok más démonhorror – köztük a Démonok között filmek –, úgy A pápa ördögűzője is valós történéseken, illetve valóban létezett személy feljegyzésein alapszik. A 2016-ban elhunyt olasz Gabriele Amorth (őt játssza Crowe) tényleg hivatásos ördögűző pap volt, aki több könyvben is beszámolt élményeiről. Julius Avery (Szamaritánus) horrorja az Egy ördögűző feljegyzéseit és a Róma ördögűzőjének újabb tapasztalatait fikciósítja.

A pápa ördögűzője két hatalmas pozitívuma Crowe Amorth atyája és az ifjú titán, Peter DeSouza-Feighoney megszállott Henryje. Crowe le sem tagadhatná, hogy mennyire élvezte ezt a tőle talán szokatlan szerepet, nagy átéléssel és energiával, remekül játssza a címszereplő papot, aki egyszerre kisszerű, tiszteletet parancsoló és drámai karakter, bizonyos szempontból Clint Eastwood lázadó, laza és cinikus zsarujának, Piszkos Harry rokona. Amorth fárasztó, de szórakoztató viccekkel támad a cselekmény során, ezekkel még DeSouza-Feighoney démonjának is az agyára megy. Önmagában komikus látványt nyújt, ahogy a nagydarab Crowe fekete reverendában, fehér bukósisakkal a fején, kis, fehér motorján robog küldetései helyszínére, sőt még vontatáshoz is felhasználja a robogót. Csodák csodájára a figura mégsem válik önmaga paródiájává, végig lehet azonosulni küldetéstudatával és elveivel, ami nem kis részben a hollywoodi sztár kisugárzásának köszönhető. Közte és társa, a Zovatto által megformált fiatal pap között pedig pompásan működik a kémia, mintegy ők a démonhorrorok Bud Spencerje és Terence Hillje.

A pápa ördögűzőjétől azért nem sok eredetiségre számíthatunk, Az ördögűző és más, azóta készült, a műfajhoz tartozó alkotás minden kliséjét felvonultatja, sőt néhány konkrét mozzanatot is átvesz Friedkin klasszikusából.

Nem reformálja meg a démonhorrorokat, de talán erre amúgy sem lett volna képes, mivel a feldolgozott alapanyagban pontosan egy hagyományos ördögűzős sztori rejlett. Szerencsére annak ellenére sem rontja el érdemben a szórakozásunkat, hogy merőben túltolta a finálét, bizonyos szálai nem kellőképp kidolgozottak, néhány speciális effektusnál is kilóg a lóláb, és a zsáner edzett nézői biztosan nem fognak kicsit sem megijedni tőle, legfeljebb szorongásérzetük lesz Peter DeSouza-Feighoney tekintetétől és gyerekhez képest lehengerlően agresszív színészi játékától.

7/10 (imdb: 6,1/10)

Egyébként pedig azt gondolom, hogy évről-évre rosszabb filmek és sorozatok vannak. A filmek párbeszédei egyre silányabbak. Egy jó poén jóváhagyása előtt mérlegelni kell a készítőknek, hogy nem sért-e valakit. Az egyik kedvenc filmemet a Ponyvaregényt ma már le se forgathatnák a sok trágárság, erőszak és a nyelvezet miatt.

Ha 2 év múlva valaki díjazott szeretne lenni, akkor bizony be fog hódolni az új kritériumoknak. Az van sajnos, hogy új storykat nem szeretnének kitalálni, ezért meglévőket átalakítanák saját kedvük szerint. Ez nem is most kezdődött hanem 60 éve. Pl. Othello mór volt. Shakespeare Abd el-Ouahed ben Messaoud marokkói diplomatáról mintázta, aki az 1500-es évek végén Angliában nagykövet volt. Az USA-ban színdarabokban és filmekben egyaránt feketeként van ábrázolva. Reneszánsz korban mindig is arabként, mórként ábrázolták. És eredetileg az is volt.Persze, rendben Othello fiktív karakter. Kleopátra viszont nem az. Ókori egyiptomiaknak semmi közük nincs az arabokhoz sem. II. Ramszesz genetikai vizsgálata során kiderült, hogy a fáraónak vörös haja volt. Egyébként is az ókori Észak-Afrika más etnikai összetételű volt, mint manapság. Pl. a german nyelvű vandáloknak királyságuk volt a mai Tunézia és Algéria területén. Később ők beolvadtak a berberek közé. Nem véletlen az sem, hogy a berberek között nagyon sok európai kinézetű ember. Vagy a mai Közép-Törökország területén az ókorban a kelta galaták éltek. Még az 5. századig is kelta nyelven beszéltek később ők is beolvadtak. Ma erre sokan rácsodálkoznának, hogy jé kelták Ázsiában is éltek? Más világ volt akkoriban. https:/www.ancient-origins.net/news-history-archaeology/new-research-shows-some-ancient-egyptians-were-naturally-fair-haired-005812
https:/hu.m.wikipedia.org/wiki/Galatia

Szerintem pedig még van remény, mert ezek szerint nem, az emberek gyomra nem vesz be mindent.

https:/leet.hu/2023/05/15/a-kleopatra-doku-a-netflix-aranybullaja-ami-minden-idok-legrosszabbra-ertekelt-netflix-sorozata-lett/

A legtöbb ilyen díjnak manapság semmi értelme. A jövőben duplán nem lesz. Már csak azokat a filmeket fogják díjazni, amelyek megfelelnek bizonyos kritériumoknak és alkalmazzák az etnikai, faji, vallási kvótát."A 2025-ös Oscarra csak olyan filmeket lehet nevezni, amelyek a négy új kritériumból kettőt teljesítenek. Ezek egyike, hogy legalább az egyik főszereplőnek „alulreprezentált etnikai csoportból kell származnia”. Egy másik kritérium szerint a stáb legalább 30 százalékban két alulreprezentált csoportból kell, hogy álljon"https:/m.hvg.hu/kultura/20230507_Richard_Dreyfuss_inkluzivitas_woke_interju_hanynia_kell

Ahh, majdnem elsírtam magam a kritikádat olvasva. :D Nekem nagy kedvencem volt a Dexter, még úgy is, hogy igazat kell adnom neked, tényleg voltak idegesítő szereplők, sőt gyengébb évadok is, de összességében heti egyszer jólesett megnézni. A humort és a belső monológokat szerettem benne leginkább. Hasonlóan voltam a You-val is, bár a 4. évadot már nagyon erőltetettnek éreztem. Abban már csak annyi pozitívum maradt, hogy a főszereplőt végre kicsit kikupálták, s egy fiúcska helyett végre férfinek nézett ki.

Eddig próbáltam olyan sorozatokról írni, amik bejöttek, de azért nem csupán ilyen létezik.

Remélem nem fogok sokak lelkivilágába belegázolni, de...

Dexter S01

Őszinte leszek, egyetlen évadot tudtam végigszenvedni belőle. Sok filmet és sorozatot láttam már, de ennyi ostoba, irritáló szereplő egyszerre még nekem is új volt. Bevallom, először azt hittem ez valami vígjáték, de amikor rájöttem, hogy komoly...

Az alapötlet zseniális (sorozatgyilkosokat ölő sorozatgyilkos), de a megvalósítás ultragáz lett. A 2 "kedvencem" Rita és Deb. Egyik idegesítőbb és ostobább, mint a másik. Ráadásul utóbbi rendőr. Ahogy mondani szokás, nanemár... Voltak olyan pillanatok, mikor azt kívántam, bárcsak jelenne meg Jason vagy bárki és vágna rendet a szereplők között. Mikor utánaolvastam és kiderült, hogy a fent említett 2 szereplő hosszabban is résztvevője marad a sorozatnak, azonnal kaszáltam.

3/10 de csak az alapötlet miatt (imdb 8,7/10) 8,7 basszus, ha ez 8,7 akkor a Ripper street 13 minimum.

The mandalorian S03

Ez az a sorozat, amit az ember tűkön ülve vár, mert annyira jól sikerültek az eddigi évadok. Hozott valami újat, valami olyan érzést, amit kb az első 3 SW film óta nem érzett (nem érezhetett) a rajongó.

Előrebocsátanék 2 dolgot, egyrészt nem fogok spoilerezni, mert még friss a 3. évad, hátha valaki nem látta, másrészt az évadot az előző kettő tükrében fogom értékelni, nem önmagában. Hiszen ha valaki magasra teszi a mércét, akkor viselje a következményeit!:)

A látvány továbbra is tökéletes, a színészek próbálnak jók lenni, de a forgatókönyv, hát hogyan is fogalmazzak finoman, nem sikerült túl erősre, na. Még a SW univerzumhoz képest sem. Ez pedig a színészi teljesítményeket is erőteljesen befolyásolja. Néha olyan érzésem volt, hogy akarnának ők, de erősen korlátozottak a lehetőségeik. Nem véletlen, hogy azok az epizódok az erősebbek, amelyeket nem egyedül Favreau írt, hanem Filoni is csatlakozott hozzá. (A 4. és a 7. epizód)

Összességében ez sajnos bár még mindig élvezhető, az első 2 évadnál klasszisokkal gyengébb. Remélem a 4. (és egyben utolsó) évadra visszatalálnak a helyes útra, illetve hogy az Ashokáról készült külön sorozat ennél jobb lesz.

6,5/10 (imdb: 7,8/10)

Babylon (2022)

Ha valakinek ismerős a történet az nem a véletlen műve, hiszen az "Ének az esőben" című produkció egyes részeit hasznosítja újra Chazelle.

A Babylon egy régóta dédelgetett filmterv megvalósulása: a Whiplash és a Kaliforniai álom rendezője ugyanis saját forgatókönyvét készítette el. A hangosfilm hajnalán játszódó, Hollywood díszletei mögé kalauzoló mű beharangozásakor a téma és az alkotásban szereplő színészek miatt is sokan Volt egyszer egy Hollywood koppintást kiáltottak, azonban Chazelle már több, mint 10 esztendeje érlelgette magában a Babylon ötletét.

A cselekmény az egyszerű inas és wannabe filmes Manuel “Manny” Torres (Diego Calva) és az önpusztító és vad, ám tehetséges, magabiztos és már sztársága előtt sztárallűrökkel rendelkező Nellie LaRoy (Margot Robbie) keserédes élettörténete köré fonva mutatja be az álomgyár metszetét. Mindezt akkor, mikor a hangosfilm megjelenése teljesen átformálta a filmipart, kihívások elé állítva ezzel szereplőit, akik vagy alkalmazkodtak az új viszonyokhoz, vagy elbuktak. Ez az a film, amiben nincs (mert nem is lehet) kompromisszum. Ezért a három óra nyolc perces hossz, a benne lévő olyan gusztustalanságok, mint a bőséges hányás, elefántfos-zuhany és mérhetetlen mennyiségű kebelkontent, amik amúgy el is rettenthetnének a megnézésétől. Azonban a Babylon olyan jó történetmeséléssel dolgozik, hogy egyetlen perc sem fölösleges vagy elnyújtott.Így aztán elefántkaki ide, kimerítő orgia oda, a történet és a karakterek ebben a kaotikus eszement menetben magukkal ragadnak.

A sok gusztustalanság persze nem véletlen. A film a fonákjáról – ha úgy tetszik, az elefánt segge alól – közelíti meg a tárgyát: A csillogás mögött hányadék, ürülék, szex, drog és pénz bújik meg. Chazelle filmje azonban nem ítélkezik. A Babylon a látszat ellenére nem csak azt kívánja bebizonyítani, hogy milyen mocskos hely Hollywood annak, aki sikeres akar maradni. A mozi inkább mint valami emberléptékkel fel nem fogható önálló entitás, megalkotóit túlnövő csoda jelenik meg, amihez mindenki közel akar kerülni, hogy maradandót alkothasson, sokan megégetve magukat kétségbeesett igyekezetükben.

A központi karakter, Manny a korai Hollywoodban karrierjüket felépítő számos latin filmes reprezentációja. Elsősorban az ő szemén keresztül látjuk az eseményeket. Az őt játszó (a Narcosból ismert) Diego Calva őszintén és szerethetően formálja meg Manuelt. Margot Robbie eszelős, szexuálisan túlfűtött és tragikus sorsú karakteréhez bevetette a Harley Quinnen megedződött “őszinte ripacs” imidzsét, ami tökéletesen illik Nellyhez. Brad Pitt a kiöregedőben lévő, kiégett sármőr Jack Conrad szerepére tökéletes választás volt, élettel töltötte meg a figurát. Li Jun Li egy Marlene Dietrichet megidéző ázsiai-amerikai karaktert formál meg lehengerlő karizmával, míg Jean Smart az éles tollú, gyengéden kegyetlen riporter szerepében nyújt emlékezetes alakítást. Tobey Maguire pedig láthatóan lubickol egy rövid, ám tenyérbemászóan gusztustalan gengszterkedésben. Fontos szerepe van a filmben a muzikalitásnak is, mert mindent a 20-as,30-as évek lüktető zenéje hat át, melynek ritmusára mozog a gyönyörű káosz. A Babylon elfogulatlan szerelmeslevél a mozgókép világához. Kötelező darab.

9/10 (imdb: 7,2/10)

The last of us (S01)

Lehet sokaknak belegázolok a lelkivilágába, de a hypehoz képest ami körülvette (körülveszi), erős közepesre tudom értékelni.

Nem vagyok egy játék fan, így arról nem tudok nyilatkozni, maradok a sorozatnál.

Az alapötlet nyilván adott és erős, a kivitelezés nem rossz, bár a színészi játék néhol kissé erőltetettre sikerült (pedig mindkét főszereplő tud, ha akar, vagyis ha a forgatókönyv olyan), még ha amúgy gondolkozásra is késztet. A morális kérdések természetesek egy efféle poszt apokaliptikus világ esetében, ám nekem kissé enyhének és vontatottnak tűntek. Mondjuk a TWDhez képest mindenképp. Valahogy nem ütött annyira, mint a beharangozókból várni lehetett.

A megvalósítás persze gyönyörű (ennyi pénzért el is várja az ember), az epizódok lekötöttek, de valahogy nem az a "folytatásvárós". Megnéztem, tetszett, de ennyi és nem több. Végig az az érzés töltött el, hogy ezeket a történéseket, feltett kérdéseket, erkölcsi dilemmákat mind-mind láttam már elszórva különféle sorozatokban, filmekben. Így a sokak által megénekelt "ez mekkorát ütött" feelinget egyáltalán nem éreztem.

7/10 (imdb: 8,9/10)

A gonosz érintése (1958)

A gonosz érintésére gyakran hivatkoznak úgy, mint az amerikai filmművészet egyik kitüntetett műfajának, a film noirnak a végére. Máig viták tárgyát képezi a film noir besorolása; egy biztos, vannak eléggé erőteljes jegyei, amelyek alapján Welles kidolgozta és annak rendje és módja szerint át is írta a stílus jegyeit. Pont emiatt is lehet A gonosz érintését „a klasszikus noir sírfelirata” jelzővel illetni.A történet az amerikai-mexikói határon játszódik. A mexikói oldalról az amerikai kisvárosba érkezik egy autó, amely egy pokolgép miatt felrobban. Tanúja lesz az esetnek egy Mike Vargas nevű mexikói ügyész (Charlton Heston), aki éppen mézesheteit tölti amerikai feleséségével, Susannel (Janet Leigh) a kisvárosban, amikor merénylet megtörténik. A nyomozás Hank Quinlan (Orson Welles) vezetésével kezdődik meg, aki megengedi, hogy Vargas részt vegyen az ügy felderítésében. Nem sokkal később találnak egy gyanúsítottat, ezután pedig az ügy elkezd még bonyolultabbá válni.

Valójában azt lehet mondani, hogy nem is maga az ügy válik bonyolulttá. Welles a cselekményt szinte elemeli ettől a bűnténytől, és a bűnről, a törvényességről és a moralitásról kezd gondolkodni művében. Mindezt úgy teszi meg, hogy magát a cselekményt is szétszálazza, és a kiinduló bűntényt szinte el is hagyja. Welles ezen húzása egyébként kicsapta a biztosítékot a stúdiónál, meg is vágták a filmjét rendesen, azonban szerencsére hozzáférhető az eredeti változat is. A gonosz érintésében a fent említett tematika pedig két kitüntetett szereplő párbajában világlik ki. Azt lehet mondani, hogy a két pólus, ami köré fel lehet húzni a cselekményt, az a törvény oldalán lévő Vargas, és a megkérdőjelezhető módszerekkel dolgozó Quinlan. A két férfi erkölcsi „párbaja” és a törvényhez való hozzáállása adja a gerincét a filmnek. A gonosz érintése pedig azért egy kiváló alkotás, mert nagyszerűen árnyalja a felvetett témát.

Természetesen Welles nem lenne Welles, ha nem máshogyan közelítene a hollywoodi trendekhez, mint más alkotók. Filmje egyszerre hordozza erősen a film noir jegyeit és hagyja el azokat, miközben számos elemet, amit feltüntet, háttérbe szorít. Nagyon fontos például, hogy a történet nem nagyvárosban játszódik, hanem határmenti kisvárosokban, illetve hogy a protagonista, Vargas egyszerűen képtelen a kezébe venni a cselekmény irányítását. Még a saját feleségét sem tudja megvédeni, akit az egyre bonyolultabbá váló események során többször is felhasználnak a férfi ellen. A film noirra jellemző femme fatale karaktere is csak nyomokban tűnik fel, miközben a szubjektív elbeszélést a rendező teljesen elveti. Vagyis Welles jól láthatóan ügyesen formálja a saját képére a műfajt, mindezt azért, mert így tudja eléggé hangsúlyosan elmondani a bűn és a törvény közti egyre nehezebben megfogalmazható átmenetet. Minderről pedig karakterein és motivációjukon keresztül sokrétűen képes beszélni. Emellett bármennyire is széttagolt a film cselekménye, még több mint hatvan évvel később is izgalmas. Már csak amiatt is, mert Welles olyan virtuóz módon kezeli a kamerát és rakja tele filmjét apró szimbólumokkal, hogy azt öröm nézni. Eleve okos választás a helyszín, maga a határ, amely egyértelmű metaforával tölti fel a cselekményt, de emellett számos utalást kapunk a Vargas és Quinlan között futó párbajra is. Emellett Welles olyan vizuális bravúrokat hajt végre, melyek akkoriban egyáltalán nem voltak megszokottak. Például kézikamerával felvett jelenetet rögzít úgy, hogy az lényegében simán működne napjainkban is, vagy jó példa a virtuozitásra az azóta legendássá vált nyitójelenet, ahol több mint négy percen keresztül nem látható vágás, és a kamera hihetetlen utat jár be az első vágásig.

A színészi játék rendben van, bár nyilván van egyfajta színpadiasság benne, ahogy az egy ötvenes évekbeli amerikai alkotásban még időnként előfordul. Charlton Heston jól hozza az elvhű Vargas figuráját, de Vargas kitartása és helytállása ellenére persze a drámai hős Quinlan. Másfél mázsás, sántító monstrum, egykor az alkohol, aztán a csokoládé rabja. Harminc éve, még újonc korában egy latino-félvér meggyilkolta a feleségét. Élete első, legfontosabb bűnözőjét sosem sikerült elfognia, ezért később az összeset akarja, mindenáron. A kudarc nyomán az évek alatt korlátlan igazságosztó hatalommal ruházta fel magát. Megérzésen alapuló akciói törvénytelenek, de csakis a vélt bűnt torolja meg (a robbantás ügyében is neki lesz igaza!). Vargasszal szembesülve még mélyebbre süllyed, gyilkossá válik, hogy mentse az elveit és a hatalmát. Mentális állapotát, széthulló személyiségét a határvidék káoszának képsorai jelzik és húzzák alá. A film végén a jobbkezének számító Menzies-től kapott golyóval a testében behátrál a szennytől, hulladéktól zavaros folyóvízbe, és miközben lassan alámerül, még mindig értetlenül néz maga elé: meggyőződve a saját igazáról. Mexikó és Amerika, törvényesség és korrupció, demokrácia és rasszizmus, szerelem és terror – Welles világokat ütköztet mély kontrasztú, intenzív képein, és az ellenpontok egymásba olvasztásával (Vargas amerikai, Quinlan mexikói sztereotípiákat közvetít) valódi drámai erőt ad a kriminek.„Minden idők legnagyobb B-filmje” – tartja A gonosz érintéséről az immár örökre ráragadt címke, de méltatása nem merül ki ebben az egyébként vitatható besorolásban (valójában mérsékelt költségvetésű, de sztárközpontú stúdiófilm, amely az amerikai forgalmazásban degradálódott trash-szintre). Hiába kezelte csonkításra ítélt fércműként a Universal, a film Európában még kurtított változatában is azonnal kitűnt. Nagydíjas lett a fesztiválon, ahol debütált, és a noirra mindig fogékony, az új hullám előestéjénél tartó francia kritikusok is azonnal beleszerettek. „A gonosz érintése olyan film, amelynek láttán szerényebben kell viselkednünk. Mert olyan művész munkája, aki gyorsabban és jobban gondolkodik nálunk, és máris újabb varázslatos filmet mutat nekünk, amikor mi még az előző hatása alatt vagyunk. Honnan ered ez a sebesség, ez az őrült, átszellemült erő?” – François Truffaut, 1958. Ismert, hogy két évvel később Alfred Hitchcock már bőven merített motívumokat A gonosz érintéséből a Psycho forgatásához (visszaváltott low-budget fekete-fehérre, technikai bravúrra építette a nyitójelenetet, főszerepet osztott Janet Leigh-re, és többek közt a wellesit idéző motelben lefilmezte a ruhátlanság különböző fokozataiban, sőt a félszeg és zavart motelportás figurája is felbukkan). Stiláris utalásokra azóta is akad példa, és a hazájában egykor félresöpört filmet negyven év elteltével kitüntetett figyelemmel rekonstruálták.

A film idézete:

„már nincs jövője, mert mind elhasználta”. (Tanya)

10/10 (imdb: 8/10)

Visszakérdeznék:
A sok sok Oscart kapó alkotás vajon mind megérdemli?
Szerintem a többség el van szakadva az átlag közönség igényétől.
Néztem Oscar díjas meg nem Oscar díjas filmeket. Utóbbiak jobban lekötöttek.
Horrorok kapnak Oscar díjat pl?

Minden, mindenhol, mindenkor (2022)

Rövid leszek, ennyire rövid még kb sosem voltam, de 3x kezdtem neki ennek az alkotásnak, és 30 percnél tovább egyszer sem jutottam. Szóval számomra értékelhetetlen. A többség művészfilmnek tekinti. Nos volt szerencsém több művészfilmhez is, ez akként is értékelhetetlen számomra. Ez a film hogy a túróba kaphatott 7 Oscart? Őszintén szólva fogalmam sincs.

Aki végig bírta nézni, ne tartsa magában a véleményét.

Gyilkosság (1956)

Stanley Kubrick 27 éves volt, amikor harmadik egészestés filmjét, a Gyilkosságot forgatta – sok rendező a fél karját odaadná érte, hogy pályafutása csúcsán, évtizedes tapasztalattal a háta mögött adjon ki ilyen színvonalú munkát a kezei közül. És bár maga Kubrick csinált ennél sokkal nagyobb és sokkal fontosabb filmeket később (minek köszönhetően a Gyilkosságra sokán szinte csak lábjegyzetként tekintenek az életművében), jobbakat aligha. Ez az 1956-os, fatalista noir (The Killing, Lionel White regényéből) az ekkor már hanyatlásnak indult zsáner késői ékköve, egyben a 6 évvel korábbi Aszfaltdzsungel indította „caper” filmek alműfajának netovábbja. És ott van benne Kubrick művészi hitvallása is feketén-fehéren, a művész és a gengszter közt meglepően, de érzékletesen felvázolt párhuzamban.

Kubrick Jim Thompson dialógusaival felturbózott műve formabontó: az idősík feldarabolásával, és egyazon cselekményelemek többször, több szemszögből való ábrázolásával (előbbiben nem, utóbbiban alighanem úttörő a Gyilkosság) feszült figyelemre kényszerít, és túl azon, hogy az egyébként nyílegyenes sztorit kreatív mozaikká bontja le, hamar elülteti a nézőben a végzetszerűség érzetét is. Valahányszor másodszor látjuk ugyanazt az eseménysort, az eleve elrendeltség mindig egy kicsit nagyobb súllyal nehezedik a történetre, és a finálé sem véletlenül van úgy előkészítve, hogy a vak is lássa, mi lesz a lóversenypályáról megfújt kétmillió dollár sorsa. Jéghideg távolságtartással, vagy (mint a végkifejletben) kegyetlen cinizmussal tekint a gengsztereire. Előbbit demonstrálja többek közt a narráció is, amit viszont ironikus módon a stúdió fejesei erőltettek a rendezőre, ugyanis féltek, hogy a nézők anélkül nem lesznek képesek követni a megbolondított időszerkezetet. A „mesélő” színtelen, tárgyilagos hangon kommentálja az cselekményt, metodikusan közli az aktuális időt, percre pontosan, mintha egy rendőrségi diszpécsert hallanánk.

Ezt a dokumentarista stílust erősítik a cselekményt szinte híradószerűen kiegészítő lóversenyes felvételek, és az eredeti helyszíneken, naturális módon felvett külső jelenetek – viszont teljesen elvetik azt a noir legszebb hagyományaihoz hű épületbelsők, amikben a szűk, sötétbe burkolózó helyiségeket, és a bennük kuporgó, az életük balhéjára készülő szereplőket gyakran egyetlen fényforrás világítja meg. A legendás operatőr, Lucien Ballard éles kontrasztjainak és sűrű árnyékainak látványos stilisztikai bravúrja szöges ellentétben áll az említett külsőkkel, tovább erősítve az „ember tervez, Isten végez” motívumot. Amint a rablók elhagyják jellegzetesen noiros környezetüket (avagy: túllépnek a tervezési fázison), és kilépnek a való világba, elvesztik a kontrollt, dől, romlik, és pusztul minden, míg végül legtöbbjüket épp a saját odújukban éri utol a sors, egyetlen szerencsétlenül elsülő sörétes puska formájában, egyetlen végzetes pillanat alatt.

A kontroll, mint mindig, az egy gyenge láncszemnek köszönhetően veszik el, és Kubrick cinizmusára jellemző, hogy ez a gyenge láncszem az egyetlen, amit gondosan és részletesen felépít. Mindenki más, beleértve a főhőst, Johnny Clayt (Hayden), egy-két jellemvonással szinte hanyagul felruházott, homályosan motivált figura, és ugyan életszerűségükhöz hozzátesz egy-egy apró, ügyes jelenet (pl. Mike összeszólalkozása munkatársaival az öltözőben), messze nem olyan kidolgozottak, nem olyan hús-vér emberek, mint George Peatty (Elisha Cook Jr., a noirok örök „kisembere”), aki azért száll be a balhéba, hogy kielégítse felesége, Sherry pénzéhségét. A nagyszerű Mary Windsor, egy magas, szőke, számító szépséget, egy esszenciális femme fatale-t játszik, beleadva az ahhoz szükséges összes megnyerő esztétikát és visszataszító romlottságot. George egy töketlen nyomorultnak fest mellette, egy senkinek, akit bárki, bármikor ide-oda pofozhat – és az is. Sherry természetesen megcsalja, és amit a balhéval kapcsolatban pofátlanul nyilvánvaló manipuláció útján kihúz belőle (George akkora balek, hogy amíg nem díszítik sörétek az arcát, fel sem merül benne, hogy átverik, és kihasználják), azt kisstílű gengszter szeretőjének adja tovább, így kerül a fentebb említett puska a rablókkal teli szobába.

A bukásban kizárólag külső körülmények játszanak szerepet, és Sterling Hayden karaktere az első balkanyar után nem is tud mást tenni, mint sodródni az eseményekkel. Hatalmas a kontraszt a rablás feletti totális kontroll, és az azutáni menekülés esetlegessége, fejetlensége között. Johnny számára néhány valószerűtlenül bizarr, noirosan álomszerű másodperc jelenti a vízválasztót. 15 perc késéssel érkezik a rablás utáni találkahelyre, és épp akkor parkol le az épület előtt, amikor a vérző és kába George kitántorog az ajtón a nyílt utcára, fényes nappal rázuhan autójának motorháztetejére, és őt még csak észre sem véve feltápászkodik, továbbinog a saját kocsija felé, és haldokolva elhajt valahová. A néző már ezen a ponton tudja: Johnny akár ki is szállhatna, hogy ott várja be a szirénaszóval érkező rendőröket, és bevalljon mindent. Neki azonban szüksége van még egy utolsó gonosz tréfára a sorstól, hogy eljusson a végkövetkeztetésig, és beletörődjön: „What’s the difference?” Ez a tréfa a fináléban csattan, a film fatalizmusának kiteljesedésekor. Johnny hosszasan gyömöszöli a pénzt egy újonnan vásárolt, mégis kopott, működésképtelen zárral ellátott, „csak-a-szentlélek-tartja-egyben” bőröndbe, majd a repülőtéren egy újabb külön jelenetben próbálja feleslegesen meggyőzni a személyzetet, hogy felvihesse magával a gépre. Közben már látjuk az idegesítő nyugdíjas néni idegesítő kis körömpiszok kutyáját, és tudjuk, hogy a végzet fogaskerekei forognak, és kattognak, és előre látjuk, hogy vezet a sok kis apróság láncreakciószerűen az elkerülhetetlenhez. Johnny csak áll, és nézi, ahogy szétnyílt bőröndje pénzt havazik a repülő turbinája mögött, és hiába mondja neki szerelme, hogy fusson, tudja, hogy nincs értelme. Nyugodtan, türelmesen várja, hogy a két biztonsági ember kilépjen a reptéri váróból, hanyagul kivegyék tokjukból a pisztolyaikat, és felé induljanak – ők sem sietnek, nincs miért, a kép is kimerevedik, nincs már mit mutatni. A dolgok úgy vannak, ahogy lenniük kell.

A film idézete:
Maurice: „A gengszter és a művész a tömegek szemében ugyanaz. Csodálják és imádják őket, de mindig ott szunnyad bennük a vágy, hogy lássák, ahogy dicsőségük csúcsán elpusztulnak.”

Nekem ez a fenti idézet egyben a noir, mint műfaj idézete is. Zseniális.

8/10 (imdb 7,9/10)

Oscar 2023: "A Minden, mindenhol, mindenkor a legjobb film, 7 Oscarral zárta az estét"

Ez most melyik film lenne?

Nem kedvelem különösebben a sci-fit, mint műfajt, de ha egy film 7 Oscart is kap, akkor kötelező megnézni!:)

Ezek után marhára kíváncsi vagyok.