Filmfanatikusok hozzászólásai

Tudod viva, az univerzumban vannak más testek is a női testeken kívűl🤫😲:-D
pl Égitestek🌝

Ez film, sorozat vagy egy felállás Berni? Ha utóbbi akkor három női test sose problèma. (Max az idő)

Hello, engem teljesen. Izgatottan várom a folytatást 🙂

Hali srácok:) Beszippantott (még) valakit A 3-test-probléma?
(teszt)

Direkt várok egy kicsit a TWD the ones who live kritikájával, mert erősen spoileres lesz, és hátha valaki még nézi.

Nem vagyok filmesztéta, csak privát vélemény. Zene, látvány kiállt a moziért. Szereplők jól lettek castingolva. De ennek ellenére nekem van hiányérztem, lehet azért, mert olvastam és imádtam a Dűnét már tizenévesen. Frank Herbertnek ez egy óriási látomasa volt a történet, a világ,és a filmes keretek egyszerűen nem teszik lehetővé , hogy ezeket a részletek átadják. Talán egy sorozatban, lenne rá idő. Nekem összességében egy 6-os /6,5-es a film. Az első rész jobban tetszett.

Aki esetleg látta már a Dűne 2.t írhatna róla pár gondolatot.

Ez a sárkányok háza tiszta rózsák háborúja. (Csak modern változatban)

https:/www.youtube.com/watch?v=nQtUNpyOt_Q

Kezdődik!!!!!!!!!!!!! Hamarosan:https:/www.youtube.com/watch?v=q8s7P6dU_Hw

Messze a legjobb magyar film valaha, de még a top 10es nemzetközi helyezés sem túlzás. Nagyon nagy alkotás.

Nálam a top10 filmélményben bérelt helye van:https:/m.youtube.com/watch?v=j_NZRYqWthw&pp=ygUQw7Z0w7ZkaWsgcGVjc8OpdA%3D%3D

Criminal Minds S11-15

Nehezen szántam rá magam, de úgy kerek a történet, ha a "végső" 5 évadról is ejtek pár szót.

A problémák, amik a 9. és 10. évadban elkezdődtek, csak sokasodtak a 11.-ben és a következőkben.

Az Aisha Tyler által (túl)játszott dr. Tara Lewis karaktere változatlanul marhára idegesített. Shemar Moore Derek Morganje távozott a csapatból, pár résszel a 11. évad vége előtt. Kérem tisztelettel, a sorozat nem ugyanaz nélküle. Hiányzik a nyuszifül-faktor, vagyis az, ahogyan Garciával egymással beszéltek mindig. Meg úgy egyébként is. Plusz a nyár során a forgatáson balhézott Thomas Gibson (Hotch), akitől ezt követően váltak meg a készítők, ergo a 12. évadban őt sem láthattam!:(

A minőség romlását már nem nagyon lehet tagadni. 5 év hosszú idő, főleg a fix, sorozatgyilkosos tematikában, és miután szinte mindent ellőttek a 10. évad végéig – ennyire futotta. Az utolsó, 10 részes szezont is lelkiismeretesen ledaráltam, hogy mégiscsak megadjam a módját, de hát… elég vegyes érzelmek keringtek bennem.

Csak példaként a 14. évad vége Rossi számára hatalmas fordulópontot jelentett, mert túljárt az eszén az évad átívelős unsubja, Everett Lynch a.k.a. The Chameleon, és majdnem meg is ölte, de végül nem jött össze.

Ez a szál maradt végig az utolsó évadban, meg persze a szokásos heti ügyek. Volt pár érdekesebb pillanat, de nem ez az évad váltotta meg a világot. Példaként Lynch és a lánya közötti kapcsolat a jobb pillanatok közé tartozott, de ezzel ellentétben JJ lelövése egyenesen béna húzás volt. Gondolom, senkit nem lepett meg, hogy nem most fogják elkezdeni legyilkolni a fél csapatot.

Azért próbáltak az előző évadokból pár arcot visszahozni. Cat és Reid kapcsolatára még egyszer utoljára sikerült egy részt szánni, ami szerintem simán az évad legjobbja volt. Sajnálatos, hogy Reid új barátnője kivételesen mindent túlélt, de az évad közepétől kezdve mintha megfeledkeztek volna erről a szálról, kicsit kiaknázatlan maradt, pedig volt benne potenciál. Örülök, hogy legalább a Reid-JJ szerelmi szálát nagyon gyorsan megoldották, mert nagyon erőltetett konfliktusként lett bedobva az előző évadban.

Két nézőpontra bontották az utolsó részt, a tipikus tudatalatti választásra (Reid feladja-e a harcot vagy sem), így még több nosztalgiát bele tudtak süvíteni a részbe, és a Lynch utáni hajszára. Nem meglepően Reid erős és nem halt meg, Lynch-et meg véglegesen kivonták a forgalomból.

Lynch szerintem a középszerűnél egy kicsit jobb unsub, de mérföldekkel lemarad a sorozat egy pár régebbi gyilkosától. A repülő felrobbantása mondjuk több érzelmet váltott ki belőlem, mint ami ezek után jött.

Még a rész elején belengették, hogy Garcia állásajánlatot kapott valami nonprofit cégnél (ergó jó messze minden vértől és gyilkosságtól), Prentiss-t beajánlották az FBI igazgatójának, emiatt pedig JJ lehetett volna a BAU következő vezetője, hiszen Rossi végre valahára eldöntötte, hogy felmond és nyugdíjba megy.

Rendesen utalnak arra, hogy az egész csapatnak vége lesz. Búcsúbulit is szerveztek Rossinak – hogy aztán a végén kiderül, hogy az egész Garciának szólt. Hogy mi? Rossi nem volt képes feladni a pályáját, és Garcián kívül végül mindenki más is maradt, mert hát család meg miegymás. Nagyon szerettem volna, ha kicsit kreatívabban oldották volna meg a dolgot, mert izgulni, örülni vagy sírni nagyon nem volt miért vagy kiért.

Úgy éreztem, hogy inkább Garciától vettünk búcsút, nem pedig a sorozattól (mondjuk ha tényleg ez lett volna a cél, akkor szerintem még működött is volna). Olyan érzésem volt, mintha megint elváltunk volna egy karaktertől és a következő évadban jött volna valaki más a helyére. Sokkal jobban átadta volna a búcsúzás hangulatát, ha tényleg mindenki elmegy és itt a vége, mindenkit (vagy legalább a többséget) másfele sodor az élet, mert így az egész körülbelül egy random évad fináléjának hatott, nem pedig sorozatzárónak.

6,5/10 (imdb: 7,6/10)

Búék mindenkinek!

https:/www.youtube.com/watch?v=ybuYlsfNeKE

Kivételesen még egy írás a filmről Puzsértól (aki köztudottan nagy Scorsese rajongó):

Scorsese identitásdemonstrációja az amerikai őslakosok pártján

Martin Scorsese a valaha élt legnagyobb filmrendező. Életműve a celluloid századának egyedülálló tükre a kifinomult elit és a szórakozásra vágyó tömeg ízlésének metszéspontján. A történetmesélés nagymestere sokoldalú alkotó, aki nagy művészi erejű filmek tucatjait készítette hosszú pályája során. A legnagyobbá az teszi, hogy bár a maga nagyságának nyilvánvalóan a tudatában van, egyáltalán nincsenek manírjai, csak mérhetetlen alázata. Ez leginkább abban fejeződik ki, hogy egyáltalán nem emeli el filmjeinek nyelvét az utca kövétől: neki az a fontos, hogy minél többen értsék, és hogy minél többen át tudják élni azt, amit meg akar mutatni. Így lett Scorsese minden idők legnépszerűbb művészfilm-rendezője és minden idők legművészibb közönségfilm-rendezője. Filmdrámák megalkotója, mint Az ártatlanság kora és A holtak útja, életrajzi filmek rendezője, mint a Dühöngő bika és az Aviátor, A komédia királya című vígjátéka annyira szellemes és szórakoztató, amennyire súlyos társadalmi-kulturális jelenséget boncol fel, A rettegés foka című filmjének képében pedig minden idők egyik legizgalmasabb thrillerét készítette el. Vallásfilozófiai trilógiája, a Krisztus utolsó megkísértése, a Kundun és a Némaság a létezés mélyén elterülő transzcendencia természetét kutatja, a Lidérces órákkal a Buñuel-iskola művészfilmes örökségének továbbfejlesztésére vállalkozott, a Nagymenők, a Casino, A Wall Street farkasa és Az ír képében pedig olyan tetralógiát alkotott, ami egységes formanyelvével egyszer s mindenkorra átformálta a gengszterfilm zsánerét. Scorsese legfrissebb műve egy bűnügyi drámába oltott elkárhozástörténet, a Killers of the Flower Moon.

A film David Grann azonos című regényének adaptációja, ami a magyar forgalmazásban a Megfojtott virágok címet kapta, pedig egyáltalán nem fojtanak meg benne senkit, és ugyan ki fojtogatna egy virágot? A forgalmazó cég dolgozói szerint David Grann elég jó könyvet tud írni, Martin Scorsese meg azt elég jól vászonra tudja vinni, úgyhogy a filmet mindjárt a gondozásukba is vették, ugyanakkor úgy ítélték, hogy az alkotók sajnos nem tudtak elég jó címet adni a történetüknek. Bárcsak Grann és Scorsese ismernék a „strangled flowers” kifejezést, hiszen akkor rendesen el tudták volna nevezni a műveiket! A helyi forgalmazó cégek azért kapnak jogot a filmstúdióktól a kreatív címadásra, mert bizonyos címek tükörfordítással nem átültethetők, például az a cím, hogy Die Hard nem azt jelenti, hogy „keményen halni”, hanem azt, hogy „drágán add az életed” – csakhogy a magyar forgalmazók alkalmazottai hosszú évtizedek óta pofátlanul visszaélnek azzal, hogy a filmgyártó cégek producerei nem tudnak magyarul, és magukat költőknek képzelve könnyen nyersfordítható címeket ferdítenek el, hogy így éljék ki a kétes nyelvi kreativitásukat, és adják annak példázatát, hogy amint egy magyar ember akár csak egy portásfülkényi hatalomhoz jut, azzal azonnal visszaél. Ennek nyomán lett minden idők egyik legsúlyosabb filmdrámája, a Martin McDonagh által alkotott In Bruges magyar címe az idiotisztikus Erőszakik, amelyet hallva az érdeklődőben nagyjából egy fingós-sz@rós vígjáték képzete idéződik fel – nem kétséges, hogy olyasvalaki adott magyar címet a filmnek, aki nem is látta azt, de már régóta el akarta sütni ezt a szóviccet, aminek a szellemességétől a jelek szerint el volt ragadtatva. Aligha csak a magam álláspontját fejezem ki azzal az óhajommal, hogy a filmstúdiók szigorúan kössék meg a forgalmazó cégek kezét, és csak akkor engedjék meg nekik a szabad fordítást, ha a címet képező kifejezés magyarra egy az egyben átültethetetlen.

A Killers of the Flower Moon egy a valóságban megtörtént gyilkosságsorozat története, amelyet a Robert De Niro által alakított William Hale rendelt meg Ernest Burkharttól, akit a filmvásznon Leonardo DiCaprio kelt életre. A három és fél órás cselekményben az együttérző gondoskodásnak feltüntetett ragacsos képmutatás meg a számító közönnyel megszervezett és végrehajtott halálos bűn olyan organikusan fonódik egymásba, hogy még a Hale és Burkhart magánbeszélgetéseibe beavatott közönség is csak nehezen bírja szétszálazni azokat. A képlet megfejtése csak a cselekmény végére bontakozik ki a nézők előtt: amíg Ernest Burkhart egy romlásra hajlamos, gyenge jellemű, bűnbe vihető kisember, addig William Hale minden idők egyik legravaszabb, legkifinomultabb és legelaljasultabb pszichopatája, akinek a mesterien megkonstruált álcája mögé még a néző is csak pillanatokra pillanthat be. A kísértés szofisztikáltsága soha nem volt olyan sátáni, és a bűnbeesés ívének dinamikája soha nem volt olyan eufemisztikusan és az ember morális integritásának legmélyére hatóan emésztő erejű, mint Martin Scorsese új filmjében.

Azok az indiánok, akiket a földjükből feltörő olaj dúsgazdagokká tett, nagyon hamar elsajátították a fehér ember életmódját: ugyanúgy öltözködtek, ugyanolyan házakat építtettek maguknak, azokat ugyanúgy rendezték be, ugyanolyan autókkal és sofőrökkel furikáztak – bizonyos kapzsi fehér emberek azonban nem törődtek bele abba, hogy a föld kincséből származó vagyon olyan vadembereké legyen, akiknek hozzájuk hasonló, civilizált úriemberek mutatták meg, mire jó egyáltalán a kőolaj. A Killers of the Flower Moon Scorsese legidentitáscentrikusabb filmje, amellyel egy olyan kisebbség történetét tárja a közönség elé, amelyhez képest az Egyesült Államok valamennyi népe egyrészt többség, másrészt megszálló: a rezervátumokba szorított amerikai őslakosok sorsa az etnikai identitásharcok radarernyői alatt sikkad el, holott ők követelhetnék vissza legjogosabban azt a földet a soknemzetiségű államszövetség lakóitól, amit a telepesek egykor kisajátítottak. Martin Scorsese legújabb filmjével a magát a befolyáshoz és a pénzhez rendelő, kisebbségei felett jótékonyan atyáskodó, angolszász Amerikát hívja tetemre, amely Amerika, ha nem rendelkezik kellő befolyással és pénzzel, akár gyilkolni is kész, hogy a vélt jussát megszerezze.

Megfojtott virágok (2023)

Hogy milyenek az érzéseim? Vegyesek. Persze ez egy jó film, de Scorsese na. Az ember nem jót, hanem valami elemi erővel feltörő extázist vár. Na, vágjunk bele.

Oszázs törzs. Az Egyesült Államok ‘20-as években kő(olaj)gazdaggá vált őslakosai, akiket a földjeik alatt talált fekete arany a felső tízezerbe repített, majd onnan sorra hullottak ki egy rejtélyes gyilkosságsorozat kapcsán, ami még a frissen alakult FBI figyelmét is felkeltette. Ezt az elhallgatott történetet 2017-ben egy alapos, dokumentarista könyvben hozták nyilvánosságra, amit most Martin Scorsese maratoni mozifilmként adaptált. Kérdés, hogy a hatalmas kritikai siker az egyedi témának vagy a lehengerlő rendezésnek szól?

Martin Scorsese egy legenda, aki már életében vastagon beírta magát a mozitörténelembe. Elolvassa a nagyon jó visszhangot kapott könyvet a tragédiáról, és elhatározza, hogy ebből filmet rendez. Még a törzsfőnökkel is felveszi a kapcsolatot, mert annyira hatása alá kerül a történetnek, hogy a lehető leghitelesebben szeretné a szemünk elé tárni.

Adottak a kedvenc színészek, Leonardo DiCaprio és Robert De Niro, akikkel félszavakból megértik egymást, annyi pazar filmet készítettek már együtt az elmúlt közel 50 évben. Játékuk fajsúlyos, De Niro mindenható nagybácsiként testesít meg egyszerre erőt, hatalmat, és érdekektől vezérelt törődést. DiCaprio pedig minden arcrezdülésével azon van, hogy elhiggyük róla az együgyűség és dörzsöltség feloldhatatlan ellentétét, ami természetéből fakadóan helyzetről-helyzetre akar atomjaira hullani. Ez élete legellentmondásosabb szerepe, kétségtelen. Még szerencse, hogy adott egy friss arc is a két színészóriás mellé Lily Galdstone indián színésznő képében, akinek bájos, és drámaian őszinte viselkedése nagy empátiát tud kiváltani a nézőből.

Adott még egy mesterinek kikiáltott könyv “Megfojtott virágok – Az amerikai bűnüldözés legsötétebb fejezete és az FBI születése” címmel. David Grann tollából született, aki a filmadaptáció forgatókönyvének kidolgozásában is komoly szerepet vállalt. Szükség is volt a munkájára, mert a film elbeszélésmódja lényegesen eltér a könyvétől, de Grann nem bánta ezt. A Forest Gump óta a csúcson lévő Eric Roth sztáríró a garancia arra, hogy ez az új narratív koncepció működőképes, aki Scorsesevel közösen dolgozva a szkripten egy nagyon epikus, műfajokat elegyítő módját találta meg, hogy tálalja ezt a véráztatta történetet. Plusz Rodrigo Prieto a kamerák mögött, aki A Wall Street farkasa óta bejáratott operatőre az olasz származású rendezőnek. Képei tolakodás nélkül repítenek minket a 100 évvel ezelőtti Oklahomába, ahol az olajföldek és marhalegelők vidéki pasztell hangulatai elegánsan egészítik ki az oszázsok díszes színpompás ceremónia-öltözékeit. A helyi titkos szervezet szertartás-szobájának fenyegetését pedig kitörölhetetlen képként viszi magával haza az ember.

Adott továbbá egy hangulatos filmzene is, ami az idén eltávozott Robbie Robertson utolsó munkája. A híres zenész, aki Bob Dylannel is dolgozott együtt már a kezdetektől Scorsese bejáratott zeneszerzője, és jó érzékkel rakta össze az őslakosok zenéit a korhű blues és jazz dallamokkal, amik közé még Johnny Cash késői nagy slágerét, a Hurt-öt is becsempészte egyáltalán nem hatásvadász módon.

Így végigmenve a Megfojtott virágok rengeteg elvitathatatlan érdemén, úgy érzi magát a moziból csalódottan kijött néző, mint John Cleese rebellis karaktere a Brian életében, aki arról faggatja provokatívan társait, hogy mit adtak a rómaiak. És szembetalálja magát az ott sorakozó rengeteg logikus érvvel, hogy valójában nincs is értelme a lázadásnak. De a filmkritika egy olyan műfaj, ahol fontos, hogy pro és kontra elhangozzanak érvek egy művel kapcsolatban, még akkor is, ha jelenleg teljes az üdvrivalgás azzal kapcsolatban, hogy Scorsese mesterművet alkotott. Lássuk, hogy ez miért nem feltétlen van így, és miért lehet az, hogy akár a rendező nagy rajongójaként is ki lehet kellemetlen szájízzel jönni a filmszínházból.

Scorsese a csupa tehetségből álló stáb alkotta supergroupnak a frontembere, tulajdonképpen a karmestere. Jó rendezőként mindenen rajta tartotta a kezét, ami teljesen érthető, főleg, hogy a történet megszállottjává vált. Van egy olyan mondás, hogy jó filmet csak közepes regényből lehet csinálni. Erre pont a Keresztapa egy kiváló példa (a nem túl népes Mario Puzo rajongótábor most biztos hőbörög), de persze akad rengeteg precedens az ellenkezőjére is. A Megfojtott virágok alapja is egy kritikai sikerkönyv. Viszont egy nagyon furcsa döntést hozott Scorsese, amikor a regény cselekményéhez hű forgatókönyvet sutba dobta, hogy újraalkossa az egész filmet. Ugyanis DiCaprio főszereplőként az FBI ügynököt játszotta volna, a Grann írása is a nyomozás szemszögéből tárja fel az ozsázs népirtásként is emlegetett bűnténysorozatot. A Mester azonban a teljes filmet az oszázsoknak szerette volna szentelni, annyira megérintette őt a velük kialakult személyes kapcsolata.

És ebből egy nagyon kétélű koncepció született: Adott egy dokumentarista, a szövetségi nyomozás iratain és az oszázs törzs idős tagjaival folytatott mélyinterjúkon alapuló könyv, ami a végére a tényszerű realitása ellenére képes igazán szívből jövő empátiát kiváltani az őslakosok felé.

És adott egy elvarázsolódott, idős korára kifejezetten szentimentálissá váló rendező, akinek szent küldetésévé válik minden létező eszközzel elérni ugyanazt, mint az adaptálni kívánt regény. Akár azon az áron is, hogy fenekestül kifordítja annak struktúráját, teljesen más főszereplőket alkalmaz, és még egy nagyon – szó szerint – személyes, de a filmből nagyon kiugró zárójelenetet is költ a műhöz. Pontosabban kettőt is, mert az elhivatottsága annyira nagy, hogy ahogy nehezen tudta konkrét nyitójelenettel kezdeni a filmet, úgy zárójelenetből is többet kapunk. Ami pedig a kettő között van, az több helyen kusza, a nyomozást tekintve súlytalan (nagyon hamar kiderülnek, hogy kik a felelősök), és több helyen feszültséget veszít, ami azért egy 3,5 órás játékidőnél elég veszélyes tempóvesztés.

Martin Scorsese zsinórban a 3. regényadaptációt viszi nagyvászonra a meditatív Némaság és a megosztó Ír után. Kiváló érzékkel nyúlt bele az amerikai őslakos kihasználás témába, egy több fronton is megdöbbentő és kliséktől mentes alaptörténettel. A szándéka, hogy a saját képére alakítsa az elbeszélésmódot elég vakmerő húzás volt. Művészlélek lakozik benne, és ezt a bátorságot fontos elismerni, de mint minden alkotás, nem tud az összes ízlésnek megfelelni. A kritikusok Cannes-ban 9 perces álló ovációval fogadták, a legfontosabb lapok ítészei nem győznek 100%-os értékelést adni rá, de az ilyen egyöntetű sikert érdemes fenntartásokkal kezelni a nézőnek.

Kétségkívül kultfilmmel van dolgunk, a western amerikai őslakosokat bemutató műfajában mérföldkő született. Scorsese szándéka, hogy a filmszínházakban csábítsa az embereket nagyon üdvös, és bár már a 2. streaming platform által finanszírozott maratoni hosszúságú mozifilmjét mutatja be, mégsem bontotta minisorozatra egyiket sem. A kísértés biztos ott volt vastag csekk ellenében. Tehát van itt érdem bőven, de a sok Scorsesehez hasonlóan elvarázsolt kritikusok hada nem garantálhatja, hogy egy kiválóan megírt moziélményt vigyen haza az ember a szívében az oszázsokkal való együttérzés mellett. Nekem, mint szimpla nézőnek csak az utóbbit sikerült. És lehet, hogy ezzel nem leszek egyedül.

7,5/10 (imdb: 8/10)

Criminal Minds S09-10

Ebben a 2 évadban még nagyságrendileg azt kaptam, amit vártam: egy konstans közepes színvonalat, itt-ott egészen jól megírt gonoszokkal. Tény, ez a Criminal Minds már nem az, amit anno megszerettünk, de nyomokban még képes idézni a régi önmagát.

Pár szóban mindkét évadról, próbálok spoilermentesen (amennyire lehet).

A 9. évadnyitó pozitív csalódása utána nagyjából kisebb hullámzásokkal ezen pont körül hozták a szintet, volt egy felemás 200. rész, meg Thomas Gibson- (9×16) és Matthew Gray Gubler-rendezések (9×07 és 9×20) is.

A 200. epizód JJ és az új főnök, Cruz körül forgott. Végre megtudtuk, honnan is ismerik ők ketten egymást, mert az már részekkel korábban egyértelmű volt, hogy kettejüknek története van. Jó volt viszontlátni Prentiss karakterét is, újfent megállapíthattam, hogy mennyivel jobban passzol a társaságba, mint Blake. És végre megmagyarázták a készítők, hova tűnt anno JJ (helló, Afganisztán!).

A fentiekben nagyjából ki is merültek a pozitívumok: annyira klisékbe fordult ugyanis az epizód második fele, hogy sikerült tönkrevágni azt, amit egészen addig felépítettek. Na, erre mondják, hogy ehhez azért tehetség kell…

Így értünk el a dupla évadzáróhoz. Igen, az idén is dupláztak, de ez igazi duplázás volt a tavalyival szemben: két részt kaptunk, amik valóban rendesen kapcsolódtak egymáshoz. A két rész címe (Angels; Demons) erősen bejövős volt a benne rejlő mondandó miatt: az első rész a prostik körül forgott, akiknek a „bűne” mindössze a foglalkozásuk volt, majd a második részben a korrupt rendvédőkre került át a hangsúly.

Maga a sztori jól felépített volt, és nem tagadhatom, ha csupán ebből a 2 részből állna az évad, akkor mehetne egy kalapba az első 8-cal, de az évad egészét nézve, ez már nem adja. Nagyon nem adja.

A 10. évadról szinte szóról-szóra ugyanaz mondható el, mint a 9.ről. Illetve annyi pozitívum talán mégiscsak van, hogy még elmerengtem Blake távozásán a 9. végén, aztán az ő helyére érkező Kate Callahan (Jennifer Love Hewitt alakítja) kábé 2 rész alatt belopta magát a szívembe, feledtetve Blake-et: klasszisokkal kedvelhetőbb lett a karakter, mint az elődje, ráadásul nála nem vártak sokat azzal, hogy mélységet adjanak neki. Plusz jobban is passzolt a társaságba.

A finálé viszont nem tartogatott nagyon nagy izgalmakat: nekem momentán az első pillanattól egyértelmű volt, hogy Kate unokahúga és kis barátnője élve megússza a kalandot. Ugyanakkor azért jár a piros pont, hogy szépen apránként, hónapokon át csepegtetve a történetmorzsákat (éljenek a képzavarok) fel volt építve a szál, nem egyik pillanatról a másikra találtuk magunkat a gyerekekkel kereskedő rosszfiúk közt.

Emellett egy olyan veszélyre hívta fel a figyelmet a történet, ami nagyon is aktuális napjaink digitális világában: sosem tudhatod, ki is van valójában a másik oldalon, mert hamis képet könnyű küldeni a sajátunk helyett, plusz mondani is sok mindent mondhatunk. Tudom, hogy mindez mennyire sablonos, ugyanakkor belegondolunk-e ténylegesen abba, hogy a mai kamaszokat mi minden fenyegeti a világhálón bóklászva?

Sokszor érezhetjük lerágott csontnak ezt a témát, de az élet újra és újra igazolja, hogy hiába beszélünk róla, hiába próbálják lépten-nyomon felhívni rá a figyelmet, mégis sokan vannak, akik nem hiszik el, nem tartják valósnak a veszélyt – egészen addig, amíg ő maga, vagy a közelében valaki meg nem járja. Szerencsés esetben nem ennyire keményen, mint amit itt láthattunk.

És a végére hagytam azt, ami a keserű habot jelentette a tortán: Jennifer Love Hewitt GYES-re megy, mert teljes mértékben születendő csemetéjével szeretne foglalkozni – s ugyanezt a döntést hozta Kate karaktere is. Ami pedig még az íróknak is fejtörést okoz: JJ, illetve az őt alakító A.J. Cook is várandós, így a következő évadban rá sem építhetnek annyira, mint eddig.

Ez a 2 hír sajnos már előrevetített valamit a következő évadokra...

7,5/10 (imdb 8/10)

Kevés olyan híresség van, akit igazán kedvelek. Matthew Perry közéjük tartozott.
Nyugodjék békében a szarkazmus királya.

Miközben az ember nézi a Jóbarátokat, folyamatosan az az érzése, hogy van, ami örök.

Sajnos kiderült, semmi nem az.

R.I.P.

Matthew Perry

Ashoka S01

Mindig tudnak újat mutatni a sorozatok. Ezúttal abba sikerült belefutni, hogy az Ashoka egyszerűen nem érthető a Lázadók animációs sorozat megtekintése nélkül. Csak épp ezt elfelejtették közölni a Disneynél...

Szóval kritika majd a fent említett sorozat megtekintése után.