Filmfanatikusok hozzászólásai

Carnival Row S01-02

Előrebocsátom nem saját kútfőből ered ez a sorozat, barátnő követelte régóta, ha már egyszer "Gyűrűk ura fóbiám" van, hogy legalább ezt az "amazonosat".

Végül engedtem, mondván 18 rész nem a világ vége. Nem lett az, ellenben a sorozat a kedvenceimtől nem kis távolságra van.

A zavaros háttértörténetű világ már felépítésében is rendkívül kellemetlenül érintett gyakorlatilag az elejétől tekintve, hogy a kesze-kusza, sokféle élőlény által benépesített fantasy-nak nem sok értelme van. Koherensen megosztott teremtésmítosz (a valóssággal felállított párhuzamon kívül), varázslatos magyarázat nélkül nehezen elképzelhető, hogy az emberrel hasonló evolúciós lépcsőfokon elhelyezkedő fajok sokasága egymás mellett zavartalanul fejlődött, mindenféle keveredés nélkül. Pláne, hogy a sorozat játékideje során is kiderült, hogy azért nem ritka, vagy lehetetlen az utódlás szempontjából eredményes szexuális együttlét a különböző élőlények között (itt meg ugye elviekben millióévnyi nagyságrendű folyamatokról van szó, szóval kontinensek közötti táv annyira nem elfogadható magyarázat). Jobb fantasy történetekben azért az ilyesmi kérdések meg vannak válaszolva, míg itt ez kvázi semennyire nem lett kibontva.

Ezt az apró, de mégis nagyon fontos szeletében való hiányosságát a világnak azért nehezményezem, mert így pont a legerősebb eleme tompult visszafogott mértékben a sorozatnak. Hiszen ezen kívül egy hangulatos és érdekes univerzumot ismerhettünk meg. A tündérek kultúrája, megismert háttértörténete volt a fajok közül a legkidolgozottabb és a legtöbb figyelmet kapó, amely hozzáállás nem is ment kárba. A Carnival Row-ban a szárnyas lények nem varázslatos édes kis mesebeli teremtmények, hanem hús-vér, egyértelmű valóéletbéli allegóriával rendelkező hiteles elemei a történetnek. Tetszett a megjelenítésük, a testi sajátosságaikkal egyetemben, külön figyelmet szentelve a szárnyuk viselkedésének.

Mellettük a megfoghatatlan varázsvilág is pont annyi magyarázatot kapott, hogy mikor történeti szempontból előtérbe kerültek ezen elemei a sorozatnak, következetes és követhető módon kerültek bemutatásra a túlvilági események. Bizonyos részleteiben még Lovecraftian horrorra is hajazva, mely azért előnyére vált a sorozatnak. Ami már kevésbé működött, az a többi faj elhelyezése a képzeletbeli világon belül. A patások, kentaurok és a különböző teremtmények közül csak az előbbiek kaptak kiemelkedő szerepet, de az ő társadalmi helyzetük sajnos fájdalmasan szájbarágósra sikeredett. Első pillanattól kezdve egyértelmű volt mit reprezentáltak, s nagyon nem is voltak hajlandók meglepő lépéseket tenni ezen téren a készítők.

Ami nagyrészt elmondható a történet egészéről is, ami sajnálatos módon elképesztően kiszámíthatóra sikeredett. Eleinte még próbáltam tippelgetni, hogy mi lehet a központi rejtély megoldása, mert a bemutatott világ azt az érzést keltette bennem, hogy nem csak külcsínben fognak apróbb csavarokat elrejteni a készítők a játékidő során. Nos, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, mert itt az első pillanatoktól fogva az a gonosz, aki gonoszként viselkedik, s az a jó, aki a klasszikus „jó” tulajdonságokkal van felvértezve. Nagyon igyekeztek mindenkit a morális szürkezónába elhelyezni, de a karakteríveket végigfuttatva sosem kaptunk olyan kimeneteleket, melyeket ne lehetett volna adott szereplők első perceitől sejteni.

Így nagyon nem is fecsérelnék erre túl sok szót, mert vállalhatónál se történetben, se karaktermunkában nem nyújtott többet a sorozat. Ami enyhén betudható a színészeknek is. Voltak itt jól teljesítő művészek, mint a komikusan gonosz Dombey szerepében Jamie Harris; a mindig megbízható Jared Harris Absalom-ként, vagy Simon McBurney a széria ténylegesen legérdekesebb, s legtöbb jövőbeli lehetőséggel rendelkező Runyan Millworth-ként feltűnve. Sajnos Indira Varma-t bármennyire is jó volt látni és hiába próbálkozott, a botrányosan megírt karakterébe a végső epizódokra már neki is beletört a bicskája. Az utolsó pillanatai meg már csak szimplán nevetségesek voltak. Mellette az Imogen-t játszó Tamzin Merchant és David Gyasi Agreus-a is hasonlóan jártak, akiknek esélyük sem volt normálisan szerepelniük a minden tekintetben borzalmasan megírt romantikus történetükben. Nem tudom időhúzást leszámítva mit akartak velük a készítők (a nyilvánvaló allegóriát leszámítva), de olyan mértékben hátrányára vált a kettejük egész története a sorozatnak, hogy teljesen egészében kivágva őket mérföldekkel emelkedne a színvonal.

Az igazi ludasok viszont pont főszereplőink, akik ismert nevükön és arcukon kívül sajnos csak alig tudtak hozzájárulni a sorozat minőségéhez. Cara Delevingne-nek alapból a szerepe sem több egy közhelynél, Vignette érdekes és különleges árnyalatait csak és kizárólag a kultúrája adta, a lány maga egy üres, egyedül az elején ígéretes karakter. Gyorsan kialakuló románca másik hősünkkel szintúgy esetlenül van tálalva, így a központi romantikus ív is erősen csorbult hatásában. Azonban a színésznő még mindezeket figyelembe véve sem jó a szerepben. Delevingne nekem egyszer sem működött filmekben, vagy sorozatokban, s nem a Carnival Row győzött meg arról, hogy érdemes őt figyelemmel kísérni ilyen tekintetben. A partnerét, Philo-t játszó Orlando Bloom viszont még nála is rosszabb alakítást nyújt, legfőképpen azért, mert folyamatosan süt róla, hogy mennyire igyekszik a szerepben. Aminek ellenére többnyire belebukott a rejtélyes, visszafogott, csöndes, klasszikus noir-típusú főszereplőbe, akinek sokoldalú árnyaltságát csak vért izzadva tudta átadni. Vannak jobb pillanatai, de annyiszor került előtérbe, hogy egy-egy jelenetben Bloom mennyire igyekszik hatásos lenni, hogy minden ilyen próbálkozás rögtön kirántott az élményből. Nem csak egy, már-már kultikus karakter gazdagítja a színész tarsolyát, de ez a szereposztás esetében borzalmasan mellément.

Ahogy az egész sorozatot aláfestő rasszizmus témaköre is, mely nem a relevánsan realisztikus értelemben volt agyatlan és elképesztően felszínes. Nagyon egyszerűen, kidolgozatlanul lett bemutatva a fajok közötti ellentét, szinte kivétel nélkül hanyagolva a személyes, karakterszintű megközelítését annak, hogy adott személyben vajon miért is lakozik oly nagy mértékű gyűlölet. Ennek köszönhetően meg értelmetlenné vált, hogy ezt ennyire központi elemévé tették a történetnek, mert azt egy kisiskolás törikönyvből is meglehet tudni, hogy a „rasszizmus rossz”.

Ezek mellett mind a Burgue, mind a Paktum politikai rendszere is inkoherens és kidolgozatlanra sikeredett, irrelevánssá téve szinte minden velük kapcsolatos problémafelvetést. Ez pedig elsősorban azért probléma, mert rendkívül fontos szerepet kapott a politikai ármánykodás és a különböző ideológiák szembenállása. Természetesen a valóságba való áthallások több, mint egyértelműek, de a rajtuk végzett csavarok annak ellenére, hogy aprónak tűnnek, pont annyi változást eszközölnek többek között a parlamenti rendszer működésén, hogy teljesen értelmetlenné váljon több manőverezés is. A Paktum ellenlábasaként belépő és a 2. évad során jelentős szerephez jutó New Dawn, pedig csak folytatta ezt a már lefektetett tendenciát. A lázadók felületesen hangoztatták a jól bevett radikális mondatokat, de a mögöttük rejlő tartalom már fájdalmasan nyilvánvalóan üresre sikeredett. Tagadhatatlan, hogy volt egy-két jó lépés, hiszen többek között a francia uralkodó osztály – porosz szövetséget is ügyesen megidézték a Paktum és Burgue együttműködésével. Viszont a New Dawn hihető működési mechanizmusaiban mintha egyáltalán nem lettek volna érdekeltek a készítők.

A hangulatot azonban telibe találták, ezt el kell ismerni, ami ötvöződve az ismerős, de mégis újító világgal a gyönyörűen komor díszletek között lavírozva azért lekötött elejétől a végéig. A rejtély nem nagy kunszt, a különböző szálak külön-külön kiszámíthatók, de pont olyan gyakran váltogatták egymást, hogy nem fáradtam bele szinte egyikbe sem.

Plusz muszáj még felhoznom az igazi húzós komponensét a sorozatnak, a megvalósítását. A díszletek amellett, hogy élő-lélegzőnek hatottak végig, iszonyatosan hangulatosra és egyedire sikeredtek. Az indusztriális kontextust már sokszor láthattuk, hogy milyen kiváló környezet, de a Carnival Row messze köröket rótt sok nagyjátékfilmes társa körül is. A jelmezek, a lények megvalósítása, no meg a „szörnyetegek” mozgása, kinézete, története is mind-mind eszméletlenül ötletesek voltak. A sorozat tagadhatatlanul komolyan vette, hogy mozgóképes műfajról van szó esetében, és olyat nyújtott a mindkét évadban, ami szemkápráztató élménynek bizonyult a maga kormosan komoly fantasy köntösében.

A jelmezek amellett, hogy fantasztikusak, biológiai és fizikai működési mechanizmusaikban is rengeteg odafigyelésről tettek tanúbizonyságot. A szárnyak nem csak a környezetükre, hanem viselőjük érzelmeire is változatosan, hihetően reagáltak, temérdek színt adva minden egyes jelenetnek. A megvalósításért felelősök még a nyilvánvaló irigylésre méltó pénzbeli kereteket figyelembe véve is filmes szinten maximális szintet hozták. Ami miatt kár, hogy a köntös alatt lakozó tartalom meg sem közelítette a körítést. Hiszen a politikai rendszer mellett a világnak sincs sok értelme. Erről már korábban is írtam, így nem fejtegetném ismételten ugyanazt a gondolatmenetet. Viszont ismételten kiemelném, hogy mennyire frusztrálóan múlt nélküli a világ, miközben mondatokban elvileg már jó egynéhány történésen átesett a Carnival Row univerzuma. Kár, hogy a társadalom alakulásában ezek a fajsúlyos események már nem voltak érezhetők.

6/10 (imdb: 7,7/10)

Criminal Minds S01-08

Az angol nyelv nagyon helyesen különíti el a sorozatok két fajtájaként a serialt a seriestől. Serial alatt azokat az alkotásokat kell érteni, melyek legalább egy évadon keresztül mesélnek el egyetlen történetet úgy, hogy darabokra bontják azt, és részenként adják le – magyarán ezek azok, melyek igazán képesek függővé tenni a nézőt, aki már alig várja, hogy a következő részből kiderüljön, hogy alakul a főhős sorsa (pl. 24). Ezzel szemben a series részenként mesél el egy-egy újabb történetet, melyek között összefüggést többé-kevésbé csak a szereplők azonossága biztosít (pl. akármelyik CSI).

A Gyilkos elmék ez utóbbi csoportot erősíti, és ez fontos: nem csupán színesíti, hanem erősíti! Az FBI viselkedéskutató csoportját ugyanis csak olyan esetekhez riasztják, melyeket nagy valószínűséggel sorozatgyilkosok követtek el. A csapat feladata mindig ugyanaz: a hátrahagyott nyomok, az összes fellelhető háttér-információ, valamint a hosszú évek alatt szerzett (ember)ismereteik alapján megtalálni a gyilkost, és ezzel megakadályozni egy újabb bűntett elkövetését.

Jogosnak tűnhet ezek után a kérdés, hogy hogy nem vált unalmassá ez az egyszerű recept nyolc év alatt? Nos, egész egyszerűen úgy, hogy a Gyilkos elmék sokkal inkább építkezik a minél figyelemfelkeltőbb témaválasztásra, mint a szerkezeti manírokra. A siker kulcsa az érdekes-félelmetes, örömteli borzongást kiváltó, folyton változó antagonisták jelenléte. Másrészt ott van az a nem elhanyagolható tény, hogy ezeket a deviáns személyeket a készítők igyekeznek minél inkább mindennapi világunk, vagyis a valóság szerves részeként bemutatni.

Innentől fogva egyértelmű, hogy a nézőt az izgalom tapasztja a képernyő elé, és ez sokat elárul a sorozat műfajáról is. Az alapvetően krimiként számon tartott széria legalább annyira építkezik a fentebb már megpendített thriller zsáneréből, mint a nyomozók munkáját bemutató történetszövésből. A kérdés a legtöbb esetben ugyanis nem az, hogy ki lehet a gyilkos, hanem egyrészt az, hogy hogyan sikerül őt elkapni, másrészt pedig az, hogy addig hány ember válik még áldozattá. A jelöletlen határidő-dramaturgia tehát az izgalmat, míg a nyomozás az érdekességet képviseli az egyes epizódokban.

A Gyilkos elmék további erőssége abban rejlik, hogy nem a hagyományos sztereotípiákból építkezik. „Antropológus CSI-osaink” között megtalálható ugyan keménylegény, überzseni kölyökképű és hackerből a szövetségi informatika nagyasszonyává avanzsált primadonna egyaránt, az összekötő kapocs mindannyiuk esetében a gondolkodás, a felderítéshez történő egyenrangú hozzájárulás. Nincsenek tehát a szó szoros értelmében előre leosztott szerepek a csapatban, mint ahogy az elkövetők is mindig mások, így az esetek felderítése is folyamatosan megújuló módszerek használatát követeli meg hőseinktől.

Ami azonban fix, az a részek félidejére ütemezett eligazítás, melynek során csapatunk közli a helyi rendőrökkel mindazt, amit eddig megtudtak a gyilkos lehetséges tartózkodási helyéről, viselkedéséről, veszélyességi fokáról, stb. Ezek a jelenetek egyértelműen az eddigiek összefoglalását nyújtják, ilyenformán pedig sokkal inkább szólnak a nézőnek, mint a epizódszereplőknek, hiszen van úgy, hogy nem sikerül teljes mértékben követni a nyomozók magas röptét, vagy esetleg nem az elejétől kapcsolódunk be egy-egy részbe (series, ugye), így enélkül esélyünk sem lenne összerakni a látottakat.

A fenti gesztus éppúgy szolgál a valóságíz fokozására, mint az átértelmezett happy end. Az nem kérdés, hogy elkapják-e végül a rosszfiút (néhány kivétel persze akad), az azonban sokkal érdekesebb, ami utána jön. Örömmámor? A hős megmentők ünneplése? Szó sincs ilyesmiről! A záró képsorokon általában hőseink meggyötört arcát látjuk, vagyis annak kivetülését, hogy milyen hatást gyakorol rájuk munkájuk. Sőt, nem is csak a karakterekre: Mandy Patinkin, aki Jason Gideon csapatvezért alakította az első két évadban, állítása szerint azért szállt ki a sorozatból, mert nem bírta tovább elviselni azt a lelki megterhelést, amit az egyes történetek róttak rá.

10/10 (imdb: 8/10)

Indiana Jones és a sors tárcsája (2023)

Kedveltem a trilógiát, aztán a 4. részt kevésbé, ezt látva pedig vegyes érzelmek keringtek bennem. Jó és rossz is. Mivel nem vagyok avatott szakértője Indy világának, kerestem egy olyan kritikát, ami nagyjából visszaadja az érzéseimet. Ebből szemezgetek a következőkben.

A Kristálykoponya óta eltelt 15 év, Lucas eladta Indy jogait a Disney-nek, akik természetesen azonnal nekiálltak egy 5. rész előkészületeinek, de problémákba ütköztek a forgatókönyv terén. Végül a sokadik próbálkozás után Spielberg kiszállt a játékból, Ford javaslatára pedig James Mangold ült át a rendezői székbe. Aki köztudottan nagyon megbízható rendező, aki szinte már minden műfajban kipróbálta magát többnyire sikeresen. Így amikor a rendezőcseréről olvastam, valamennyire megnyugodtam. Persze ott van bennem a félsz, hogy ez már nem két jóbarát, Lucas és Spielberg közös produkciója, hanem egy megavállalat terméke. Közben én is vén ló lettem és az a fajta infantilis rajongás, ami például Kevin Smith-t jellemzi mostanában, részemről teljesen megszűnt és mindenfajta fan service próbálkozást mereven el fogok utasítani. Egy igazi Indy-kalandot szeretnék, tele szívvel, viccekkel, látványos akciókkal és izgalmas történettel. Eme hosszabb szentimentális bevezető után lássuk, mi valósult meg ebből az Indiana Jones és a sors tárcsájában.

A II. világháború végnapjaiban Indynek és cimborájának, Basil Shaw-nak (Toby Jones) sikerült egy náci tudóstól, bizonyos Dr. Voller-től (Mads Mikkelsen) ellopni Arkhimédész csodálatos találmányát, pontosabban csak a felét. Aztán eltelik negyed évszázad – közben megtalálják a Kristálykoponyát is – 1969-ben a régészet már senkit sem érdekel. Helyette minden tekintet a holdra szállásra összpontosul. Az emberek többé nem a múltba, hanem a jövőbe akarnak nézni. Ebben a korban Dr. Henry Jones, Jr. már hetvenéves, épp válófélben, a szomszéd fiatalok Beatles-t meg Bowie-t hallgatnak, az egyetemi előadásait meg mindenki ásítozva figyeli. Ebbe az „idillbe” ront bele, Helena (Phoebe Waller-Bridge), Shaw lánya, ki mellesleg Indy keresztlánya is. Helena az apja nyomait követve biztos benne, hogy megtalálta a tárcsa másik felének helyét és Indy segítségét kéri egy új, talán utolsó kalandhoz.

Bár James Mangold beleadott itt mindent, amit tudott, a Kristálykoponyával ellentétben ennek a mozinak van szíve, tempója, ereje, ráadásul a MacGuffin-ként működő sors tárcsája is kellően érdekes tárgy egy kiadós kalandhoz. Mégis azt tudom mondani, hogy Mangold miatt lesz a film éppen, hogy jó, de nem emlékezetes. Az eddigi filmográfiája során nem tűnt fel egy bizonyos hiányossága és pont az új Indy kalandnál bukott ki, mégpedig, hogy bántóan hiányzik belőle Spielberg gyerekcsínnyel egyenértékű hozzáállása.

Noha próbálja utánozni a cselekményt, a karakterek felépítését, megpróbálja logikusan felépíteni a nyugdíjas Indy napjait, de ahol jópofának és lazának kell lenni, ott inkább csak akciójeleneteket kapunk, profin összerakva, ámde mindenféle újdonságot nélkülözve. Egyszerűen nincs a vérében az Indy-filmekre jellemző pajkosság, amit lehetetlen bármilyen zseniálisan intelligens embernek rekonstruálnia. Ehhez Spielberg kellene, vagy utólag azt mondanám, talán Cuarón lett volna a tökéletes választás erre a filmre, de még a Múmiát jegyző Stephen Sommers is jobb érzékkel idézi fel Spielberget, mint Mangold. Olyan ember kell, akiben még nem veszett el a gyermeki ártatlanság. Ugyanakkor becsülöm a bátorságát, mert hatalmas felelősséget vett a nyakába, ráadásul a COVID alatt kellett forgatnia, miközben Harrison Ford is lesérült és két hónapot kihagyott a forgatásból.

A technikai megvalósítással kapcsolatban vegyesek az érzéseim. Egyrészt ott van a fiatalítás, ami sokszor egész jól működik, aztán néha mintha csak rossz felbontású textúrát alkalmaztak. Meg aztán itt is van full digitális karakter, ami eléggé kiábrándító. A marokkói akciójelenetben volt kraft, de olykor követhetetlenül gyorsra sikeredett és vágás és effektet tekintetében is lehetett volna még mit csiszolgatni.

Ellenben az operatőri munka korrekt, bár nem éri el Douglas Slocombe legendás képeinek minőségét. A CGI sajnos itt is sokszor mankó, el is van túlozva, noha vannak ügyes megoldások (New York rekonstrukciója meglehetősen jól sikerült), azért a legszebb képekbe is belerondít a kaszkadőr testére montírozott Ford-fej vagy lebukik a zöld háttér előtti kényszerű akciózás.A legérdekesebb az, hogy az utolsó húsz percére a film magára talál és visszahozza azt az érzést, ami miatt igazán jók voltak az Indy-filmek. Mikor vakmerőek voltak az alkotók és aminek köszönhetően a nézők legszívesebben már másnap jelentkeztek volna archeológia szakra. Még akkor is, ha maga az archeológia meglehetősen távol áll a csapdáktól és rejtvényektől. Tényleg kár, hogy ezt az érzést nem végig adta, mert a sztoriban benne volt a potenciál. Arra, hogy lenyűgözzön minket az elejétől a végéig és helyette egy szimplán átlagos kalandfilmet kapunk egy átlagosnál jobb végkifejlettel. Így az összkép egyszerre kihagyott ziccer és egyben egy korrekt szórakozás.

6,5/10 (imdb: 6,7/10)

Warrior S03

A Warrior sorozat teljes harmadik évadját az HBO Max által elküldött „screening” verzióban nézhettük meg. A sztori folytatja Ah Sahm és Mai Ling testvérharcát, a tongok közötti háború San Franciscó-i színterén, ahol az amerikaiak és kínaiak közötti feszültség egyre növekszik. Az új évad új karaktereket is bevon, mint Ah Sahm régi barátját Fung Hai-ból (Lewis Tan), és egy rejtélyes nőt (Celine Jade), aki felforgatja Ah Sahm életét. A harmadik évadból nem hiányoznak a látványos harcjelenetek, izgalmas fordulatok és meglepetések sem.

A harmadik évad történetének középpontjában a szereplők politikai és személyes küzdelmei állnak. A főszereplő, Ah Sahm és a Hop Wei banda új túlélési stratégiákat dolgoznak ki, míg Mai Ling kormányzati kapcsolatait használja fel hatalmának megszilárdításához. Azonban a geopolitikai harcok és túlélési stratégiák kibontakozása nem mindig hozta meg a várt eredményeket a harmadik évadban. A túl bonyolult intrikák néha elterelik a figyelmet az alapvető történetről és a karakterek fejlődéséről.

Hozzá kell még azt is tenni, hogy noha a harmadik évad rengeteg izgalmat tartogat, nem biztos, hogy minden kérdésre választ kapunk, vagy hogy minden szereplő sorsa lezárul. Az eredeti tervek szerint a sorozat négy vagy öt évados lett volna, de még nem döntötték el, hogy lesz-e egyáltalán negyedik évad. A harmadik évad akár az utolsó is lehet, vagy csak átvezető egy nagyobb finálé felé, így izgalmakat és bizonytalanságot is hoz magával.

A Warrior legnagyobb erőssége a harcjelenetekben rejlik. A sorozat nem spórol az akcióval, minden epizódban legalább egy-két látványos bunyót láthatunk. A koreográfia remekül ötvözi a Bruce Lee stílusát az autentikus kínai harcművészeti formákkal. A színészek pedig hitelesen adják elő a mozdulatokat és az érzelmeket. Andrew Koji különösen kiemelkedik Ah Sahm szerepében, akinek nemcsak fizikailag kell megfelelnie a karakternek, hanem angolul és kantoniul is beszélnie kell. A többi szereplő is jól alakítja a saját karakterét, legyen az barát vagy ellenség Ah Sahmnak.

Ám a harci jelenetek nem mindig tökéletesek. Néhol túl sok lassítást, vágást éreztem, plusz a túl sok akció néha a karakterfejlődések rovására megy. Látványos és szórakoztató jelenetekről van szó, de ezek nem mindig indokoltak vagy hitelesek.A Warrior nem csupán akciódús sorozat, de történelmi dráma is. Az amerikai-kínai kapcsolatok 19. század végi időszakának bemutatása során, megismerhetjük azokat a tömegeket, akik San Franciscóba érkezve reménykedtek egy jobb életben, de helyette rabszolgasorsba, rasszizmusba és erőszakba botlottak. A sorozat bátran mutatja be az akkori társadalmi problémákat és konfliktusokat, mint például az ír munkások sztrájkjait, a kínai nők kizsákmányolását, a politikai intrikákat és a rendőrségi korrupciót. A Warrior így nem csak szórakoztat, hanem értékes leckéket is ad az amerikai történelemről.

A történelmi hűség azonban nem mindig tökéletes. A sorozat alapjául szolgáló sztorit Bruce Lee gondolta ki, melyet Shannon Lee, az ő lánya és Justin Lin vitt tovább. Így a Warrior inkább egy fiktív történet, mely valós eseményekből merít, de nem kötődik hűen hozzájuk. A történet néha dramaturgiai okokból túllép a valóságon a karakterek és helyzetek bemutatásában. Természetesen, ez nem egy történelmi dokumentumfilm, hanem egy szórakoztató western kung-fu sorozat, ami nem kötelezően felel meg mindenben a valóságnak.

Bruce Lee eredetileg még az 1970-es években akarta megvalósítani a Warrior-t, de nem kapott rá lehetőséget. Az ötletet és a kezdeti forgatókönyvet lánya, Shannon Lee őrizte meg, aki a sorozat egyik producere is volt. A Warrior nemcsak Bruce Lee tiszteletére készült, hanem valóra váltott álma is. Számos utalás és „easter egg” van benne Bruce Lee életére és filmjeire, például Ah Sahm sárga ruhája, a harcmozdulatai, vagy a sárkány tetoválása. A sorozat nem csak a harcművészetek rajongóinak szól, de azoknak is, akik Bruce Lee-t szeretik és tisztelik.

Összességében a Warrior remek sorozat, ami minden szempontból megfelel a harcművészeti akciódráma műfajának. Látványos és izgalmas harcjeleneteket, érdekes és sokszínű karaktereket, történelmi hűséget és társadalmi üzenetet kínál. Nem csak szórakoztat, de elgondolkodtat is arról, hogy milyen kihívásokkal kellett szembenézniük az amerikai-kínai bevándorlóknak, és milyen fontos a tolerancia és a béke. Mindez ráadásul Bruce Lee álmának valóra váltása, ami még különlegesebbé teszi a sorozatot. A legendás színész és a kung-fu, valamint a vadnyugati akciófilmek rajongói nem csalódnak majd a Warriorban, melynek harmadik évada apró hibái ellenére is sikeresen folytatja a történetet.

8,5/10 (imdb 8,6/10)

Ennyi évadot végignézni nekem is idő:)

Összeszámoltam az érdekesség kedvéért a Criminal Minds S01-S016 333 epizódból áll. Nem kevés:) Még nem sikerült a végére érnem.

Már azt hittem, meggondoltad magad, ilko, s nem lesz kritika.

Először azt gondoltam (naivan?), hogy a Criminal minds összes évadát egyben fogom tudni értékelni. Nos, már a vége felé járok, de azt kell írjam van törés, nem is egy. Sajnos. Úgy nagyjából S01-S08 egy kalap, aztán S09-S10 még egy kalap és S11-S16 a harmadik.

The Blacklist S10

Egy sorozat, film, bármilyen alkotás akkor igazán jó, ha űrt hagy benned miután véget ért. A feketelista tökéletesen teljesítette ezt a feltételt, így megállapítható, egy ikonikus sorozatról van szó. Ez még akkor is igaz, ha voltak gyengébb részek, évadok, de ez valahol természetes. 10 évadon keresztül lehetetlen ugyanolyan minőséget szállítani. Hiányozni fog.

Az alapkoncepció és a karakterek rendkívül ütősek, az ember könnyen megtalálhatja azokat, akikkel azonosulni tud. Ha valami 10 éven keresztül hat rád, akkor a végén már szinte természetesnek veszed, hogy ott van, és igencsak feltűnik a hiánya. Mint ebben az esetben.

Pár szót az utolsó évadról.

Megkönnyítette a dolgot, hogy előre tudható volt, ez az utolsó évad, így a készítők kifuttathatták valahová a történetet. Hogy ez mennyire volt tökéletes? Nos, annyira nem, de ha az ember jobban belegondol, más véget nehéz lett volna elképzelni, ha valóban le akarták zárni a sztorit. Márpedig le akarták, így jobb híján... Sajnos végig túl egyértelmű volt merre haladunk, ez a legtöbb évadban nem így történt, ám mivel le kellett zárni valahogy ez bocsánatos bűn. A fentiek miatt hanyagolták magát a listát is, ez azért hagyott bennem némi hiányérzetet, a vége pedig fájdalmas. Még ha valahol szükségszerű akkor is.

7/10 (imdb: 7,8/10 az utolsó rész 6,5-est kapott, ami nem véletlen, sose népszerű, ha elvesztjük a legkedvesebb karaktert)

Sokan nem szeretik a valóságról, drámáról érzésekről szóló temát. Most erről írnék egy tegnap átélt "elmény"által. Azt jósolják, hogy a jövő rákja a bipoláris depresszió.Nekem személyes érintettségem/ nem én/is van a témában, így máskent látom ezt a világot.Nem mellékesen itt ez fokozottan érvényes lehet, mind a fiúk mind a lányok esetében, és ne gondoljuk, hogy nem találkozunk ezzel, csupán az ismeretek hiánya miatt nem vesszük észre.
Meghasadt lelkek Dokumentum film.

Amikor adokumentumfilmes Hart és Dana Perrynek gyermeke született, más szülőkhöz hasonlóan sok időt töltöttek a filmezésével. Ám a fiuk, Evan más volt, mint a többi gyerek. Érzelmileg rendkívül labilis természet volt. A szülők mindent megtettek, hogy leküzdjék a betegséget, amelyet bipoláris rendellenességként diagnosztizáltak. Sajnos az erőfeszítéseik nem vezettek eredményre, Evan tizenöt évesen öngyilkos lett. Hart és Dana sajátos módon próbálta feldolgozni a veszteséget. Filmet készítettek róla, melyben a családtagok és a barátai mellett megszólalnak Evan orvosai és a tanárai is.Nyílván aki számára a téma teljesen ismeretlen, annak "csak" egy nehezen emészthető, unalmas, és egy rövid életnek emléket állító film lesz. Ez egy keveseknek szóló film, de érdemes sokaknak megnézni, egy olyan világot tapasztalhatunk meg, amire akár másnap ébredhetünk.Nem szórakoztató, de érdekfeszítő, az élményt nem az effektek és a látvány okozzák, hanem a film utáni elgondolkodás, esetleg másokkal átbeszélése. Nekünk akik elvileg nem szenvedünk ebben a betegségben, nemárt tisztában lenni azzal, hogy ez bizony egy létező "rák"típus, nem beszélve arról, hogy másokban való felismerese, mindenkinek hasznos. Sok fiatal öngyilkosságról hallunk, a hátterét nem tudjuk, talán a film tud ebben segítseget nyújtani.Nem mondom annak aki megnézi, hogy jó szórakozást, inkább jó elmélkedést kívánok hozzá, a valósághoz. Viszont a film nem ad okot arra,rossz kedvünk legyen, gondolkodni viszont jó dolog.

Igen az tervbe van, azt régen bírtam de valamiért feledésbe merült. Talán egy èvadot láttam belőle.

Abban mindenki biztos lehet, hogy a kritika nem abból fog állni, ami a legtöbb "szimpla" néző baja a sorozattal. Nevezetesen, de gáz már, hogy csak fehér férfiak a sorozatgyilkosok. Egyrészt nem csak, másrészt tény, hogy a sorozatgyilkosok 90%a fehér férfi. Ergo épp a valóságot mutatja be a sorozat ebből a szempontból. Ez van.

Akkor nézd a feketelistát! Az garantáltan nem ismétli saját magát, és "csak" 10 évad:)

Tiszta Fűrész feeling dettó. :)Elnézést Umbilicus1.

Én kb a 9-10. évadig eljutottam. Egy nagyobb kihagyással daráltam le tömbösítve, de végül feladtam. Kezdtem úgy érezni, hogy egyre betegebb irányba viszik a sorozatot. Az ötletek megfogyatkozásával a szadisztikusabb vonal felé nyitottak, néha már komoly "torture porn" feelingje volt egy-egy epizódnak. Akkor hagytam abba. Lehet, azóta változott, még nem szántam rá magam a folytatására. Várom az értékelésedet a sorozattal kapcsolatban.

Ez a sorozat amit csak néha kaptam el valamelyik csatornán anno, mikor még nagy ritkán tévéztem. Az ilyen jellegű sorozatokból két rész után úgy érzem, mintha mindegyik ugyanaz lenne🤔

Megjegyeztem, de nehéz lesz:) Mert barinő nem látta a Criminal Mindsot, így az elejéről kezdtük nézni. És ugye 16 évadról, évadonként 20+ részről beszélünk. Az alsó hangon is 300+ epizód...

Ajánlom figyelmedbe Mrs Davis HBO Ez még egy egyedi story, ami nem lesz az átlag sorozat kedvelők kedvence 😁 Szenzációs👋

Kissé megkésve, de jön majd egy kritika a Criminal Mindsról is. Mivel nem mostani sorozat, egyben értékelem az egészet.

Sok a néznivaló mostanság!:)

The blacklist S10
Warrior S03
The witcher S03

Kritikák az adott sorozat évadzárója után várhatók.

Szenzációs👋 Köszi:)