Filmfanatikusok hozzászólásai

Na látod ezt én se értem. Azt meg pláne nem, mikor elkaszálnak egy sorozatot, de egy másik társaság folytatja. (Ilyen pl a Warrior) Több olyan sorozat van, amit kifejezetten sajnáltam, pl a Grimm, de az általad említett 1899 is piszok jó volt. Már csak azért se értem a miértet, mert ha a nézettség számítana, akkor pl az American Horror Storynak már rég vége kéne, hogy legyen. De nincs. Ergo nekem továbbra se tiszta, hogy mit miért offolnak.

Kicsit utána néztem: az 1899-et annak ellenére kaszálták el, hogy sokan nézték és a kritikusok is dicsérték. De hát ilyen a netflix.
"During its debut week, 1899 ranked at number two on Netflix's Top 10 TV English titles just three days after its release with 79.27 million hours viewed. The following week, the series remained at the same position and garnered 87.89 million viewing hours.In its third week, the series generated 44.62 million viewing hours, while also holding its position at number two."

A Trónok harca nekem se tetszett. De nem csak a sorozattal van bajom, hanem úgy általában nem szeretem a fantasyt. Ha az 1899-et vagy a Westworldöt folytatnák, annak örülnék, bár erre minimális az esély, mert anno mindkét sorozatot elkaszálták. Sosem értettem, milyen szempontok alapján törölnek egy sikeres sorozatot.
Az 1899-et anno a Collider 2022 egyik legjobb új tévéműsorának nevezte, a MovieWeb pedig az év hatodik legjobb tévéműsorának minősítette. Lehet, hogy nem nézték annyian, mint egy "mainstream" sorozatot, de azért érthehetlen, hogy minőségi sorozatokat csak úgy leállítanak.

Nem mindenkinek jön be a műfaj. Nekem is van nem egy ismerősöm, akit nem érdekel. Mondjuk őket a GoT se érdekli. Nem lehet mindenkinek megfelelni.

Belenéztem (kb 3 percig) majd el kapcsoltam

Szóval állami milliárdok ide vagy oda, ez nem "kurzusfilm", hanem őszinte hőseposz, ami azt üzeni, hogy bár viharos a 21. század, de a nándorfehérvári héroszok miatt igen is büszkék lehetünk arra, hogy magyarok vagyunk. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a csatajelenetek még a GoT kaliberű sorozatokat is túlszárnyalják, akkor főleg egy rossz szót nem szólhatunk a költségvetésre. 9/10 (imdb: 8/10, az utolsó rész konkrétan 9,3-on áll jelenleg...)

Persze összességében Mara és Erzsébet is szerethető karakterek, ahogy a többiek is megkedvelhetők. A Trónok harca Kisujjára emlékeztető intrikus, Cillei Ulrik egy rohadt szemétláda, de realista politikus, akit kiválóan megformál Fekete Ernő, és akit a széria második felében árnyalnak némileg, azaz megmutatkozik, hogy neki is van szíve és az össze tud törni. Hasonló utat jár be Medveczky Balázs Újlaki Miklósa, Hunyadi szerelmi riválisa, aki a széria második felében egyfajta Sandor Clegane-né lép elő, és valószínűleg sok néző szemében nagyot nő. Apropó, szív: nagy piros pont jár az alkotóknak, amiért nem egyszerűsítették le a főellenséget, hanem a lehetőségekhez képest komplexen mutatják be. A szultán örököse, Mohamed nemcsak a hatalomra, hanem apja szeretetére is szomjazik kezdettől fogva, mivel Marának köszönhetően igen korán felfogja a kegyetlen igazságot: ő az öröklési jog szerint egy halálraítélt ember, akit meg fognak ölni, ha az elsőszülött testvére átveszi az Oszmán Birodalom trónját. Ezért számos aljasságot művel, hogy egyrészt apja kedvében járjon, másrészt megmeneküljön és magához ragadja a hatalmat. Mégis van pár jelenete, ami miatt megkedvelhető, amelyben fellép a szadizmus ellen és kifejezi, mennyire tiszteli legfőbb riválisát, Hunyadit. Van egy kegyetlen végrehajtója, a havasalföldi fejedelem fia, Vladut, akin keresztül a sorozat készítői ügyesen belevitték a Drakula-mítoszt a sztoriba. A címszereplő is jelentősen feljavult a sorozat második felére. Ez abból is fakad, hogy végre feltűnnek a színen, sőt mi több, fontos szerepet kapnak a fiai, a forrófejű László és a kis Mátyás. Az előbbivel van némi konfliktusa engedetlensége miatt, Mátyás kapcsán pedig a hős kormányzósága idején Szilágyi Erzsébettel kerül szembe, mivel az anyai szív nem tartja helyesnek, hogy a nagypolitikához használják eszközként a gyermeküket. Azért nem kell nagyon árnyalt karakterábrázolásra számítani ezek apropóján sem, sőt a készítők jobban belemehettek volna abba, hogy Hunyadi milyen egyéb dilemmákkal szembesül az ország vezetőjeként, hiszen alapvetően harcos, nem politikus. Ám így is sikerült lehozni a patinás szobrot az ember szintjére. Mindenekelőtt persze hős, és végre tényleg cselekvő hős, akinek a csatát megelőző nándorfehérvári beszéde hátborzongatóan jó lett. Itt Kádár L. Gellért végre megmutathatta, milyen színészi energiák lakoznak benne, és szónoklatát hallva mi is együtt kántáljuk a néppel: "Hunyadi! Hunyadi!" Jó pont még, hogy a Semmelweis-mozifilmmel szemben ez a sorozat nem mismásolja el a hős jól ismert és szomorú, de nagyon emberi végzetét. A pestis tünetei megjelennek, és bár Jánosunk a szörnyű kórt is a legtökösebb módon viseli, mégis szívszorító látni a feketeséget az ujjbegyein vagy a duzzanatokat a bőrén. Ahogy pedig az elkerülhetetlen halál ismeretében elbúcsúzik családjától, attól szem garantáltan nem marad szárazon. Megkockáztatjuk, a betegség és az elmúlás bemutatása legalább olyan katartikusra sikeredett a Hunyadiban, mint a Vikingekben Ragnar híres kígyóvermes elégiája. Így bár a minisorozat összességében egy hőseposz, benne van az élet igazságtalansága, ami az ember esendőségéből fakad: lehetsz te bármekkora Jani – szó szerint is –, a halálos betegség nem válogat és nem kegyelmez senkinek.

Sietés és lassítás: az előbbi jellemző általában a cselekményre, az utóbbira pedig szükség lenne az elbeszélés szintjén. Természetesen érthető, hogy miért lett ez csak minisorozat, így is rengeteg pénz áll benne magyar produkciókhoz képest. Azonban nagyon érződik a Hunyadin, hogy ennek a történetnek az elmesélésére több évadot kellett volna szánni. Bán regényfolyamával az a baj, túl vontatott: a szerző eredetileg Mátyás király házasságon kívül született fiáról, Corvin Jánosról akart mesélni, de úgy vélte, szükség van az előzményekre, így Hunyadi János sztorijára is. Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy a legutóbbi, 12. könyvben a nándorfehérvári ütközet még csak a küszöbön áll. Azaz kialakult az a helyzet, mint a Trónok harca és George R.R. Martin viszonylatában, hogy az utolsó epizódhoz nem állt rendelkezésre könyv. Ez azonban a Hunyadinál nem baj, az viszont annál inkább, hogy irtózatos tempóban halad a széria. Sokszor csak feliratban vagy dialógusban értesülünk Hunyadi János és a magyar történelem szempontjából fontos történésekről. A hatodik részben és a nándorfehérvári finálé előtt is van jókora időugrás, csak kapkodjuk a fejünket a felnőtté vált, ezért más színész által játszott szereplők láttán. Eközben a Törőcsik Franciska által megformált Brankovics Mara szépsége töretlen, és Hunyadi hajtincseiben is csak néhány ősz szál jelenik meg. Ez már a Vikingekben is fura volt, hogy Ragnar és felnőtt fia, Björn nagyjából egyidősnek néz ki, mert a főszereplőt nem akarták lecserélni az időugrások ellenére. Semmi gond nem lenne ezekkel a megoldásokkal, de amikor már logikai problémák keletkeznek az idő túl gyors múlása miatt, valamint karakterek sikkadnak el, akkor ráncoljuk a homlokunkat. Márpedig a Hunyadiban ez történik sokszor, ami abból is következik, hogy egyetlen évadban ennyi szereplőt lehetetlen kellő mélységben kibontani. Az említett Mara például irtó érdekes a háremi epizódokban, azonban ahogy Mohamed előretör a hatalomban, úgy szorul szegény Mara is perifériára. Sőt, a karakter konklúziója is kissé csalódást keltő. Az nem ennyire fájó, de azért fáj, hogy bár Szilágyi Erzsébet egy harcos amazon, és a sorozat második felében van pár drámai jelenete, de az amúgy tehetséges Rujder Vivien nem tud igazán kibontakozni a szerepben. Maga a színésznő is kifejtette a Telexnek adott interjúban: bánja, hogy Szilágyi figurájából ő és az alkotók nem hoztak ki többet.

Na és mi van Dugovics Titusszal? A romantika korszakában 15. századi leírások alapján megteremtett legendás alak mítoszát az alkotók gyönyörűen belevitték a sorozatba az egyik fontos mellékszereplőn keresztül. Ez a mellékszereplő ráadásul nem különösebben patrióta, személyes bosszúmotiváció hajtja, talán pont ezért is libabőröztető az önfeláldozása. Azért a romantikus pátoszba bele-belerondítanak dolgok. A rendezés és a vágás általában a helyén van a Hunyadiban, de egyrészt a várnai csata epizódjait leszámítva kevés az igazán kreatív megoldás, ami miatt a szériának nem nagyon van egyedi stílusa. Sokszor a Vikingek vagy a Trónok harca egy-egy átlagosabb epizódja jut eszünkbe róla, de még azokat is feldobták Ramin Djawadi és Trevor Morris kiváló zenéi. Sajnos a Hunyadiban Asher Goldschmidt epizáló dallamai sok esetben meglehetősen középszerűek, habár még így is van egy-két szám, ami a jól eltalált jelenetszerkesztésnek köszönhetően felállítja a szőrt a karunkon. Másrészt a vágás olykor túl gyors, ami élvezhetetlenné tesz bizonyos akciójeleneteket sajnos a nándorfehérvári epizódban is. A lassítást pedig túl sokszor alkalmazzák az alkotók ennek ellenpontozására, azaz fontos momentumok kiemelésére, ami egy idő után olcsó és giccses megoldásnak hat.

A sorozat alkotói – köztük Lengyel Balázs vezető író – azt állították, hogy az első öt részben még nem láttunk semmit, vagyis az igazán grandiózus összecsapásokra a Hunyadi második felében kerül sor. Ez nem volt túlzás részükről. A színvonalas jelmezek, díszletek és akciójelenetek, beleértve a Mohamed és Hunyadi közti első összecsapást, tényleg csak bemelegítők voltak. Mind a rendezést, mind a vágást, mind pedig a volument tekintve a széria második fele rálicitál az elsőre. Az élen természetesen a nándorfehérvári végső ütközet áll, mármint ennek aztán megadták a módját már játékidőben is: mozifilm hosszúságú, másfél órás az utolsó rész. A kedvenc ennek ellenére mégis inkább az 1444-es várnai csatának szánt két korábbi epizód, még ha egy hatalmas vereséget mutat is be. A Hunyadi készítői ezt flashback-szerkezettel mesélik el, ami nem eredeti ötlet, de kreatív megoldás és passzol a sorozathoz, kellőképp drámai hangulatot kölcsönöz neki. Azt amúgy is mindenki tudja, mi lett ennek a végkifejlete, elvégre általános iskolában megtanultuk. Ugyanakkor nem biztos, hogy annyira megérintett minket az a pár száraz tény, amelyet a tanárok el szoktak mondani ennek kapcsán. Így viszont, hogy a sorozat egy kétségbeesett menekülés felől tekint vissza az igazán mocskos és szó szerint is pokoli csata momentumaira, a puszta tény traumatikus és eleven emlékké válik. Természetesen a nándorfehérvári ütközet monumentális és komplex, több szegmensre osztották fel az alkotók, és mivel mindegyik oldalt igyekeznek kellő mélységben bemutatni, így olykor ki is kerülünk a csata forgatagából. Persze emiatt lehet olyan érzésünk, hogy szétszabdalták ezt a hősi megmérettetést, de egyben nagyon tömény lenne a sok kardozás, lovasroham, ágyúzás és ordítozás, kellenek azok a szünetek, mint egy jó zeneműbe. A legjobban sikerült szegmensekben szinte testközelből éljük át az elkeseredett és helyenként igen véres összecsapást. Abszolút kedvenc az utolsó részből, a fanatikus Kapisztrán Szent János és követőinek támadása az oszmán ágyúsok ellen. Az emberoszlopokat cafatokra szaggató ágyúgolyók miatt brutális akció láttán könny kicsordul, annyira jól megvágták a jelenetet, annyira jó az ellenséget szóban is támadó Kapisztránt játszó Thomas Trabacchi.

Az 1400-as évektől kezdve Európa egyre inkább érzi az Oszmán Birodalom fenyegetését. Ez ellen van, aki kompromisszumokkal és behódolással próbál "védekezni", mint az áruló Cillei Ulrik vagy Brankvocsi György szerb despota, aki lányát, Marát a szultánhoz adja feleségül. Van viszont, aki megvadult oroszlánként ugrana neki a "törököknek" minden adandó alkalommal: ez Hunyadi János. Hunyadi élete szűk ötven évén keresztül harcol szinte utolsó leheletéig az oszmánokkal és saját uralkodóival, a szeszélyes Luxemburgi Zsigmonddal, a gyengekezű I. Ulászlóval és a Cillei Ulrik cselszövő által manipulált gyerekkirállyal, V. Lászlóval. Így alig marad ideje szeretteire: Szilágyi Erzsébetre, a feleségre, aki majd a "levelét megírja", valamint gyermekeire, Lászlóra és öccsére, Mátyásra, akit kamaszként a magyar történelem legendás királyává koronáznak. Mindeközben az oszmánok oldalán egyre nagyobb befolyásra tesz szert Mohamed, aki nem akar csak "a második fiú", magyarán apja, a szultán lemondása után halott lenni, főleg, hogy a vesztes csatát követően visszavágót akar Hunyadi ellen. Ezt megkapja Nándorfehérvárnál, ahol minden eldől… legalábbis egy időre.

Egy közösségnek szüksége van mítoszokra, azaz a múlt által inspirált hősi vagy tragikus történetekre, amelyeket mindenki ismer. Ezek ugyanis segítenek közösséggé szervezni az emberek sokaságát, hiszen a nemzet javát szolgáló karaktert pártállástól függetlenül lehet kedvelni. Persze a múlt hőse az évszázadok távlatából könnyen válhat minden értelemben patinás szoborrá, akivel az utókor már kevésbé tud azonosulni. Itt kapnak nagy szerepet a művészetek, köztük a kalandfilmek és -sorozatok, amelyek a mindenkori jelen számára is átélhetővé tehetik a mítoszokat. Sajnos kevés jó készült ilyenekből Magyarországon a rendszerváltás óta. A Honfoglalás túl vontatott, a Sacra Corona elképesztően rossz, a Kincsem túl trendi akart lenni, a Most vagy soha! pedig nemcsak félrement, hanem még megosztó aktuálpolitikai ideológiákat is közvetít. A befektetett 15 milliárd forint állami pénz miatt sokan a Bán Mór regényei nyomán készült Hunyadival szemben is szkeptikusak, pedig ez a minisorozat bizony az eddigi legalkalmasabb alkotás arra, hogy modern nemzetegyesítő hősmítosszá váljon néhány ordító hibája ellenére.

Előbb-utóbb jön majd a From 3. évada is, de mindenképp szükségesnek tartom a Hunyadiról értekezni. Hogy miért? Mert folyamatosan szembejön a demagógia (minden pénzt lélegeztetőgépekre), holott ez a sorozat bizony kiváló lett. Másképp szólva, ha a többi film is ilyen szintű volna, egy szót nem szólnék a magyar filmgyártásra. De eddig sajna ez inkább a kivétel, mint a szabály.

From S02: 7,8/10, imdb 7,4/10

A színészekről, az írásukról és a rendezésükről már nem tudok ilyen pozitív lenni. Nem véletlen, hogy az első évad kritikájában nem foglalkoztam velük. Hihetetlen milyen B a gárda, de még a veterán Harold Perrineau sem tudja néha, hogy pontosan mit kéne átadnia. A legrosszabb mindenképp a Rádiós lánya, most nem keresem ki a színészt. Érdekes amúgy, most megnéztem a finálét ki rendezte, Jack Bender, akinek micsoda hasonló sorozatok vannak az öve alatt (amellett, hogy a Lost egyik főrendezője volt): Alcatraz 5 rész, Under The Dome 9 rész, The Last Ship 8 rész. Na, jobban hasonló minőségű listát össze sem dobhattam volna. A legfurcsább a sorozat kapcsán, hogy mennyire megidézi a 2010-es éveket, a Lost utáni berendeléseket, azokat az írószobákat és forgatásokat, ahol szorongató az idő, aztán “majd kiírjuk magunkat a sarokból”. Pedig nem kéne, hogy az legyen, 10 részes évadot kell produkálniuk 1 év alatt, amibe a ráérős szinte töltelék részek aztán főleg nem illenek, azok, amik az évad közepét tették ki, hogy a végére felpörögjön újra a rejtély. És ez is történt, az utolsó mondjuk 3 részben már amikor végük lett, akkor simán tudtam volna nézni a folytatást is, hiszen végre történt valami. Szóval igazából jól csinálták ismét, a 2. évad kezdése működött, és a végére megint jó lett, aztán bumm, vége. A közepe meg mindegy, úgyis kitartanak a rajongók?

Ha már szóba kerültek a negatívumok, ami rohadtul zavart, azt csak félig tudom felróni a sorozatnak: mi a fenéért nem képesek elmondani egymásnak semmit? Ebben van a legnagyobb Lost-párhuzam, de ott a nagy titkolózó karakterekhez illett, nagyjából úgy voltak alapozva, itt viszont sokszor olyan érzés, hogy csak a plot miatt nem mondják el, amit tudnak. “Ha X tudná, akkor már csinálna” miatt nem kaphatja meg az információt, nem azért, mert aki elmondhatná, a karakteréből adódóan nem teszi. Ez alól a nagyra nőtt gyereket kivenném, nála érthető, de például a Seriff és a Zseni és a Rádiós kurvára leülhetne egy asztalhoz, nem látom miért nem teszik, mármint emberileg. Idegesítő, de nem a jó módon. A megvalósítás továbbra is kettős. Tetszik, hogy érzésre tényleg egy elhagyatott kisvárosban, vagyis faluban forgatnak, legalábbis néha annyit változik az ég és a köd két jelenet között, hogy tuti kimentek. Nyilván a belső jelenetek már más kérdés, azok hagyományosabbak, mi mások lennének? Egyszerűen néha jó nézni a sorozatot!

Bár érkezett új hús a városba, és volt egy nagy vérengzés, sajnos pont a horror hangulata gyengült a sorozatnak. Érdekes módon a karakterek sem vették már olyan komolyan a Lényeket, kimentek éjszaka is, persze izgulva, és mert kellett, de korábban úgy tűnt, hogy az éjjel szabadban, az tuti halál. Plusz ami a negatív kedvencem, hogy sötétedés közeledtével a karakterek még csinálnak dolgokat a szabadban. Mármint tudom, amúgy micsoda “ketyegő bomba” írói húzás minden este, ha a napnyugta közelébe tesznek kötelezően csinálni valót a karaktereknek, de innen nézve csak ilyen Scary Movie-szint ugrik be, azaz “megérdemelnék a halált”, amiről nyilván a nem túl erős forgatókönyv tehet. Nem a hülyeségük vagy ilyesmi fáj, hanem nem érezni át, miért így tesznek.

Akkor jöjjön a második évadról pár gondolat.

From S01: 8,5/10 (imdb: 7,7/10) folyt. köv.

A Kiútat nem a karakterekért fogjuk szeretni, meg követni, hanem a feszültségért meg a válaszokért. A kérdések pedig csak úgy ömleni fognak belőlünk. Merthogy a város tele van furcsa, gyanús dologgal. Egy igazi mystery box (haha), egy félelmetes szabadulószoba, aminek a területén csak úgy megjelennek a háziállatok, amiket nem támadnak meg a lények, akik, ha prédához jutnak, átváltoznak valami arctalan csupafog, nyáladzó szörnnyé. A házakban van áram, ám a csatlakozó nem kompatibilis semmilyen kívülről érkező eszközzel, sőt, az áram forrása is ismeretlen. És akkor ott van még a kolónia fura fazonja, a város legrégebbi lakójának képében. A gyermeklelkű Victor zsírkréta rajzai furcsán „spoilerezik” az események részleteit, sőt, mintha előre ismerne végkimeneteleket. Az sem könnyíti meg a talány feloldását, hogy ki az a fehér ruhás kisgyermek, akit a legfiatalabb Matthews csemetével együtt látnak kószálni a házak között nappal! Tovább bonyolítja a helyzetet a múltat feltáró hallucinációk, illetve az, hogy a lakók közül az egyik lánynak, hangok adnak utasításokat, ezek a hangok pedig tudnak dolgokat. Az évad tökéletesen építi a saját atmoszféráját (Az intró és az az alatt elhangzó The Pixies – Que Sera Sera című feldolgozása már eleve egy nagyon jó baljóslatú hangulatot generál minden epizódnak). Ebbe pedig könnyedén belehelyezi azokat a nézőket, akik hajlandók átadni magukat a sorozatnak. Mertha ez megtörténik, folyamatosan azon rágódunk majd, hogy mi hogyan kezelnénk ezt a helyzetet. Érdemes megemlíteni, hogy a Kiútnak nagyszerű hangulati kontrasztjai vannak. Ahogy a kúriában élő fiatalok ünnepelnek, míg kint, a holdfényes éjszakában az ajtó előtt tucatnyi, különböző korok öltözeteit viselő, sápadt „dolog” az ajtó előtt toporog. Kár, hogy ezt nem alkalmazták minden olyan jelenetben, ami az este folyamán zajlik. Teljesen hátborzongató lett volna egy-egy párbeszéd, ha közben azt látja a néző a háttérben, hogy az ablak előtt egy-két személy mereven, széles, de roppant mű mosollyal bámulja a beszélgetőket. De ne aggódjunk, e nélkül is igazán hátborzongató egy-egy „kapcsolatfelvétel”. Sikerült a castingért felelős csapatnak olyan személyeket válogatni a lények sorába, akiknek a vigyora pillanatok alatt az ülőhelyünkbe szegez, különösen akkor, amikor az áldozata felé sétál a lehető legnagyobb nyugalommal. – A sorozat egyébként nem fél széttépett holttesteket mutatni, nem próbálja a rettegést 16-os karika alatt megoldani a horror szekvenciát, ami már csak azért is jó, mert érezteti a nézővel, hogy bizony, nagy tétje van annak, ha valaki kint barangol az utcán, vagy az erdőben sötétedés után. És egy kicsit még azt is aláhúzza, mi motiválhatja az embert egy ilyen helyzetben a megbékélésre.